Macaulay, a viktoriánus kor historikusa

Írásom Lord Macaulay-ról, a viktoriánus Anglia kitűnő történészéről beszél. Arról a historikusról, aki számára a „történelem olvasmány” volt (Nemeskürty István), aki tudományos kutató volta ellenére történelmi ismereteit szépirodalmi eszközökkel igyekezett megörökíteni az utókor számára. És ráadásul tette mindezt egy kissé szokatlan, máig hiányként jelentkező, sajátos műfaji formában, a tudományos esszében.

 

Bevezetés és történelmi háttér

„[A 19. században] a tudományos irodalom Angliában nem vált élesen külön a szépirodalomtól, mert művelői a nagyközönségnek írva, kiváló gondot fordítanak az előadás élvezetességére. Amellett alaposság, józanság, világosság tünteti ki az angol munkákat” − kezdte a századelőn az angol irodalom történetét elemző művében Voinovich Géza. Méghozzá az esszéírókkal és a tudományos irodalommal foglalkozó fejezetben. Számunkra ez különösen fontos, hiszen Thomas Babington Macaulay a múlt század Angliájának, főként a viktoriánus kornak „jellegzetességei” közé tartozott. Ennek szellemét, gondolkodásmódját, öntudatát, s természetesen mindenekelőtt saját whig-párti felfogását örökítette meg a széles közönségnek szánt történeti munkáiban, esszéiben és politikai szónoklataiban.

E szemlélet és felfogás jelentőségének megértéséhez azonban menjünk vissza az időben néhány évtizedet.

1815-ben Wellington győzelme bebizonyította, hogy a Napóleont legyőző koalíción belül Angliáé a vezérszerep. Ennek következtében Anglia a bécsi kongresszustól megkapta Máltát, Ceylont, Mauritiust − ajándékba. A kontinensen történteket a szigetország haladó és konzervatív politikusai, a whigek és a toryk egyesült erővel tartották távol a brit birodalomtól. Napóleon bukása után a brit birodalom tehát okkal remélhette, hogy korlátlanul fejlődhet tovább, s első lehet a világon; valóságos gazdasági nagyhatalom. Nem így történt. Anglia megszabadult ugyan a társadalmi forradalomtól, de nem számolt saját ipari revolúciójával, amelynek eredményeként az angol társadalom erőviszonyai módosultak. A földbirtokos nemesség és pénzarisztokrácia mellé a történelem színpadára lépett a munkás- és a vállalkozói réteg.

A Waterloo utáni évtizedek munkástüntetésektől és elégedetlenségtől voltak hangosak. A közhangulatot befolyásolta: az infláció, a dekonjunktúra, a munkanélküliség, a lázongás, a tehetetlen harc, a vak düh és rendőrtűz. Ezt követően a társadalmi elégedetlenség (ekkor már 1830-ban vagyunk) hatalmas parasztlázadásba torkollt. Ekkor kényszerült rá a brit parlament, hogy a sortűznél meggyőzőbb erő után nézzen. A választójogi reform erre igen hasznosnak mutatkozott.

A Waterloot követő korszakban a whigek és a toryk ugyanazt akarták: elkerülni a francia eseményeket, majd konszolidációt és gazdasági felemelkedést. Az ipari forradalom két rétegéről, az iparmágnásokról és a munkásságról azonban tudomást sem vettek. De amikor a nép hangja már a Parlamentbe is behallatszott, a whig-párt keresztülvitte a választójogi reformot; a vállalkozói réteg 1832-ben bekerült a Parlamentbe, és lett örök szövetségesévé a whig-szemléletnek. Ezáltal a társadalom élére került a pénzügyi és vállalkozói réteg, a nagy- és középpolgárság.

A Reform Bill vesztese a munkásréteg maradt, s ez a vesztes néphangulat szülte a chartizmus mozgalmát. Ugyanakkor reformok születtek; 1833-ban eltörölték a brit gyarmatokon a rabszolgaságot, az 1834-es év meghozta a szegénytörvényt, az l835-ös pedig a helyhatósági törvény módosítását. 1836-ban kitört egy pénzügyi válság, s ekkor kezdődött egy újabb gazdasági dekonjunktúra. Megoldást jelent(het)ett az uralkodóváltás: 1827-ben lépett trónra Viktória királynő, aki később mintegy fél évszázad uralkodói jelképévé vált. Uralkodása alatt már egyre jobban tudták kezelni az iparosodó társadalom problémáit, a közegészségügy, a közoktatás és a munkakörülmények kérdését. 1801 és 1851 között az Egyesült Királyság lakossága megkétszereződött, nemzeti jövedelme pedig megháromszorozódott. Az 1851-es londoni világkiállítás a britek gazdasági világuralmát jelképezte.

Íme tehát az ellentmondás; gazdasági világbirodalom gyarmatok tucatjával, iparmágnások és felsőbbrendűség; a másik oldalon: nincstelen százezrek, hittérítők és indiai lázadók. Ebben a paradox helyzetben hosszú esztendőkön át a whig-párt volt hatalmon, s alig múlt el év a liberálisok valamely fontosabb reformja nélkül. Ez a viktoriánus világ – legalábbis külsődlegesen − nem sokat változott.

A 19. században tehát az európai kontinenstől „távol”, a brit szigeteken egy öntudatos középosztály alakította és őrizte saját világát, polgári szabadságát és felfogását. S ha ilyen volt maga a társadalom, a társadalmi közgondolkodás, miért lett volna más jellegű a kor tudományos szemlélete és felfogása?

 

Thomas Babington Macaulay élete, személyisége és művei

Az előzőekben ismertetett világnak volt a szülötte alkotónk, Thomas Babington Macaulay is, aki egy személyben volt történész, esszéíró, költő és politikus. A 19. század legtehetségesebb, legjelentősebb (és legsikeresebb) történelmi és irodalmi esszéírói között tartották számon, akinek hatalmas életműve a viktoriánus kor uralkodó liberális szemléletének hangulatát idézi/őrzi; minden műve arról tanúskodik, hogy jól érezte magát abban a világban, amelybe született.

1800. október 25-én született Rothley Templében, skót presbiteriánus család sarjaként. Nagyapja presbiteriánus lelkész, dédnagybátyja neves misszionárius. Apja Zachary Macaulay, Sierra Leone kormányzója, később tehetős kereskedő. Anyja kvéker, egy bristoli könyvkereskedő lánya. Thomas kilenc gyermekük közül a legidősebb.

Macaulay első élményeit a fentebb említett két, nagyon erős családi hagyomány fakasztotta. Mindemellett mélyen protestáns nevelést kapott, valamint a szabadságjogok alapvető tiszteletét. 

Oktatása, ifjúsága békés volt. Irodalmi érdeklődése korán megnyilvánult. Nyolcéves korában már világirodalmi összefoglalást írt, utána egy elbeszélő költeményt Olaf királyról. Egy ideig egy bizonyos Mr. Preston gondjai alatt Shelfordban tanult, majd 1818-ban a cambridge-i Trinity College diákja lett. Kitűnő tanuló volt. Már ekkor élénken érdeklődött az irodalom iránt. 1819-ben költői első díjat nyert Pompei című költeményével, majd 1821-ben az Estve című művével e sikerét megismételte. Első dolgozatai, a Dante, a Petrarca, Az athéni szónokok, a Milford Görögországa még az Etoniumban, majd a Quaterley Magazine-ban jelentek meg.

Első nyilvános fellépésére 1824-ben, egy rabszolgaság elleni népgyűlésen került sor. Ez hívta fel rá a figyelmet. Itt került kapcsolatba a kor legjelentősebb ítéletű lapjával, az Edinburgh Review-val, amely beszédére az alábbi módon reagált: „a Parlamentben sem tartottak jobbat”. Mivel Mr. Jeffrey, az Edinburgh Review tulajdonosa lapjától a tory-szimpatizánsokat el akarta távolítani, Macaulay-nak felajánlotta a publikálás lehetőségét. Innentől kezdve Macaulay írásainak nagy része az említett lap hasábjain jelent meg.

Ez a reformok iránt is érzékeny, magas irodalmi szintű folyóirat közölte 1825-ben első, Miltonról írott tanulmányát. Az esszé haladó szelleme, szokatlan, kemény hangja, amely a költő Miltont megfosztotta nimbuszától, egy csapásra megalapozta hírnevét, s megszerezte számára a belépést a szakmai közegbe.

Macaulayt ugyan 1826-ban ügyvéddé avatták, de soha nem praktizált komolyan. Amikor apja kereskedelmi vállalkozása összeomlott, családfenntartó lett; írt, tanított, államigazgatási posztot vállalt. 1830-ban pedig a wiltshire-i Calne képviselőjeként a Parlament alsóházának lett a tagja.

1830 és 1832 között, a reformtörvények megszavaztatásának idején az említett „paragrafusok” győzelmében jelentős szerepe volt gazdag retorikájú beszédeinek. Például 1830. április 4-én hangzott el híres parlamenti felszólalása a zsidók emancipációjáról, majd 1832-ben másik leghíresebb beszéde a Reform Bill kapcsán. Félelmetes szónoknak tartották, hiszen „beszédét egyetlen szó megmásítása nélkül lehetett volna nyomdába küldeni” − mondta volt róla képviselőtársa, James Mackintosh.

Ugyanakkor magabiztosságát is csodálták. „Legyőzhetetlennek tartja a szavaiban testet öltött gondolatot” − mondta Macaulay titkáról egyik legkitűnőbb magyar fordítója, Sükösd Mihály. Macaulay soha nem volt ideges, soha nem izgult, alig gesztikulált, nem volt indulatos, inkább hűvösen megfontolt, logikus; még a közhelyeket is magyarázta. E tulajdonságai miatt közvetlen kortársai nem szerették, de tisztelték és irigyelték.

1832 után tagja, majd titkára lett a Kelet-indiai Társaság indiai kormányzati tevékenységét ellenőrzők csoportjának. Délelőtt az indiai ügyekkel, este az alsóház problémáival foglalkozott, napközben pedig írt: például The Armada címmel egy balladát, majd egy Felicia nevű költő Velence megszabadítása a töröktől című ódáját fordította le angol nyelvre.

Az 1832-es törvény alapján összehívott első Parlamentbe Macaulay, mint az új leedsi kerület két képviselőjének egyike jutott be. Amikor a rabszolgaság kérdése került terítékre, kormánytisztviselőként a kormány által előterjesztett törvénykiegészítés mellett kellett volna szavaznia, de mint a rabszolgaság ellenzője, ezt nem tudta elfogadni. Felajánlotta lemondását, ám a kormány kénytelen volt engedni, és Macaulay megtarthatta hivatalát. A történész huszonöt éven át volt tagja az alsóháznak, és mint a későbbiekben hallani fogjuk, többször a kormánynak is.

S hogy milyen volt Macaulay − mint ember és személyiség? Annyit tudunk, hogy élete egyhangú volt és eseménytelen; az alkotói életet választotta, a magányosságot. Íróasztalánál naponta több órát töltött. Állandóan olvasott, emlékezőtehetségéről legendák szóltak. A társadalomba könnyen beilleszkedett, kitűnő csevegőnek tartották. Irodalmi műveltsége páratlan volt. Élete derekától soha nem adott hangot semmiféle vallási meggyőződésnek, nem értékelte sokra az erkölcstől független lelki értékeket. A politikát másodlagosnak tekintette, mindig a történelemnek és az irodalomnak szentelte alá.

Macaulay 1834-ben Indiába, Kalkuttába ment. Kinevezték az Indiai Legfelső Tanács tagjává. Akkor érkezett Hannah húgával Indiába, amikor a Kelet-indiai Társaságtól a brit korona átvette az uralmat. Ottani tevékenységét a sajtószabadság megvédése, az indiai és angolok törvény előtti egyenlőségének kimondatása, az angol típusú oktatás bevezettetése fémjelezték, az otthoni uralkodó körökben azonban nem arattak nagy tetszést. Ő írta azt az indiai büntető törvénykönyvhöz szolgáló vázlatot, amely alapján azt később összeállították. Az általa javasolt törvénykönyv azonban soha nem került bevezetésre. 1838-ban tért haza Indiából. Ekkor Edinburgh képviselőjeként került be újra a Parlamentbe. 1839-ben hadügyminiszterként is dolgozott Lord Melbourne kormányában, de ez a kormány 1841-ben megbukott.

Az eltelt évtizedek során érdeklődése a politikai pálya eredménytelenségeinek visszahatásaként mindinkább az irodalom és a történelem felé fordult. Irodalmi és közéleti kiválóságokról szóló esszéi a Milton óta rendszeresen jelentek meg az Edinburgh Review hasábjain, ettől kezdve azonban megszaporodtak: Machiavelli (1827), Robert Montgomery (1830), Hallam (1830), Southey (1831), Horace Walpole (1833), William Pitt (1834), Sire James Mackintosh (1835), Lord Bacon (1837), Sire William Temple (1838), Lord Clive (1839), Von Ranke (1840), Leigh Hunt (1841), Warren Hastings (1841), Nagy Frigyes (Frederic the Great; 1842) , Bertrand Barrere (1844), Addison élete és írásai (1843).

1842-ben jelent meg egy kötetre való verse Az ősi Róma dalai (Lays of Ancient Rome) címmel, az Irodalomtörténeti és történeti tanulmányok (Critical and Historical Essays) című esszégyűjteménye pedig 1843-ban látott napvilágot. Ezekben az esszéiben is (mint beszédeiben) előszeretettel alkalmazott erős színeket, éles kontrasztokat, meglepő fordulatokat. Írásai nem voltak mentesek a retorikusságtól sem. Alkotói személyiségének pedig volt egy jellegzetes vonása; csak arról beszélt vagy írt, amiről magabiztos tudással rendelkezett, de még emellett az igen széles paletta mellett is akadtak témakörök, amelyeket elkerült; ilyen terület volt például az egyház- és tudománytörténet. Esszéiben az események megítélésében következetesen érvényesítette whig álláspontját, történelmi alakjainak jellemzése mesteri, tárgyi ismerete gazdag, stílusa − a „jó esszéíró” sztereotípiájához híven − egyesíti a filozófus, a kritikus, a költő, az író és a tudós erényeit.

Macaulay 1846-ban az állami kifizetések felelősévé lett Lord John Russell kormányában. 1847-ben elveszítette mandátumát Edinburgh-ban, mert elhanyagolta a helyi érdekeket. Ekkor a politika már nem érdekelte, visszavonult a magánéletbe. Célja nem volt más, mint főművén, az Anglia történetén dolgozni. Az első két kötet 1848-ban, a harmadik és a negyedik 1855-ben jelent meg, A mű megjelenése után nyomban öt újabb kiadást ért meg, és példátlan sikert aratott. Egy emberöltőn belül több mint 140 ezer példányt adtak el belőle az Egyesült Királyságban, és az Egyesült Államokban is nagy volt iránta az érdeklődés. A művet több európai nyelvre lefordították, többek között magyarra; Csengery Antal és Zichy Antal jóvoltából.

Macaulayt egy seregnyi intézmény díszdoktorrá, egyetemi tanárrá, rektorrá, díszelnökké avatta. 1852 és l856 között ismét alsóházi képviselő volt. 1857-ben nyerte el a Rothley bárója címet (Lord of Rothley), és tagja lett a Lordok Házának. Élete utolsó éveiben szívbetegséggel küzdött, valószínűleg ennek tudható be, hogy a Lordok Házában állítólag már soha nem szólalt fel. A Campden Hillen halt meg 1859. december 28-án. A westminsteri apátságban, a „Költők sarkában” helyezték örök nyugalomra.

Történeti főművének utolsó kötetét húga, Lady Trevelyan rendezte sajtó alá 1861-ben.

 

Macaulay és a magyarok

Magyar nyelvterületen a merész gondolatíveket bátran és pontos kifejezésekkel leíró esszéistát és a szabadságeszmét a maga polgári módján következetesen képviselő történészt kivételesen becsülték. Különösen Bacon-tanulmányának volt nagy hatása. A Magyar Tudományos Akadémia 1858. december 16-án külső tagjává választotta. Halálakor Trefort Ágost mondott gyászbeszédet. Az Irodalomkritikai és történelmi tanulmányok című gyűjtemény esszéinek java része magyarul egyenként, illetve gyűjteményekben látott napvilágot, korábban Csengery Antal, Zichy Antal, Szász Károly, Szentkirályi Móric, Angyal Dávid, később Wirtzfield Béla, Aszalay Gyula, Tankó Béla stb., legutóbb Abody Béla, Raáb György, Sükösd Mihály és Szigeti József jóvoltából.

 

Összefoglalás

Macaulay életében vetélytárs nélkül állt Angliában. Akadtak riválisai, de valódi népszerűségét életében senki sem veszélyeztette. Művei konstans, bár idővel némileg halványuló rangot biztosítottak számára az angol történetírók között. Kortársa, Henry Hallam mellett őt tekintik a whig történetértelmezés alapítójának. A szigorú protestáns vallásosság és a liberális reformok szellemében nevelkedett, ezeknek az értékeknek a diadalát, illetve eredetét látta az 1688-as ún. dicsőséges forradalomban, amely megalapozta a brit Parlament felsőbbségét, és létrehozta az alkotmányos monarchiát. A forradalom páratlan történeti fontosságának hangsúlyozásával áttételesen a forradalom megvalósítóinak (azaz a whigeknek) az erkölcsi magasabbrendűségét sugallta, így népszerűsítvén azt a történelemszemléletet, amelyet unokaöccse, Sir George Otto Trevelyan, majd annak fia, George Macaulay Trevelyan is érvényesített műveiben, s amely egészen a II. világháború végéig éreztette hatását az angol történelmi oktatásban.

Olvasmányos kötetei nagyban formálták nemzedékének világnézetét. Sokan az ő műveiből szűrték le a meggyőződést, hogy a brit intézmények szolgálják a legjobban a Nagy-Britannia „gondjára bízott” fejlődő országok érdekét. Világos, nyomatékos, ugyanakkor higgadt stílusa, rövid mondatokból álló bekezdései fél évszázadra meghatározták például az irodalmi szintű angol újságírást.

Roppant tekintélye a halála utáni fél évszázadban csökkent. Leplezetlen politikai elfogultságát, valamint materialisztikus érték- és esztétikai ítéleteit már a gyakorlatilag kortársai is élesen támadták. Az a történeti tudományos forradalom, amely már Macaulay életében lezárult Németországban, de amelyet ő soha nem vett tudomásul, hamarosan hatott az angol történetírásra is. Macaulay nagysága korlátai ellenére vitathatatlan, és ha műveit tisztán irodalmi alkotásoknak tekintjük, azok máig konstans értékűek.

Taine a legnagyobb szónoknak, Rank „páratlannak és elementárisnak” tartotta. Mindent elsöprő sikert művei azonban főként ott arattak, ahol a liberális angol állam ideálisnak tűnt. Például Magyarországon. Főként Trefort Ágost, Csengery Antal alkotásaiban, akiknél olvasható, mit jelentett számukra Macaulay munkássága és eszmeisége: rajongás tárgyát, hitet, bizonyos értelemben eszményt.

S az utolsó szó jogán csak annyit: a 21. század elején milyennek is tűnik a „hétköznapi” Macaulay? Egy kissé bőbeszédűnek, érzelgősnek, néha nehézkesnek. De ha az ember ebben a gyors, instant imformációkra éhes világban nemcsak értelmezni, hanem „átélni és érezni” is szeretné az egyes történelmi pillanatokat, ehhez Macaulay pótolhatatlan partner; segítség, eszköz és útitárs.