2021.10.27.
Tomori világTesztelve!Megfesteni a szelet – Interjú Koronczi Endre képzőművésszel

Megfesteni a szelet – Interjú Koronczi Endre képzőművésszel

 

Koronczi Endre legutóbbi kiállítása másodszor zárt be, egyszer a korlátozások miatt, egyszer a nyári újranyitás végén, így a szokásos ajánló helyett most inkább meditációra hívom az olvasót. A nejlon, amit alkotásai médiumaként használ, a hétköznapjaink közismert szereplője. Endre azonban nem a megszokott praktikum miatt alkalmazza a plasztikzacskókat. Sokkal inkább azért, hogy megmutasson valamit,  ami olyan természetes, hogy észre sem vesszük:  a levegőt és a szelet. Oly sok fogalmat társítunk a levegővel és a széllel, többnyire fennkölt dolgokat – a lelket, a képzeletet, a szabadságot, pedig önmagukban, csupán a természet jogán, zavarbaejtően szépek.

 

 

Koronczi Endre, Paratus spiritus manuatum (Háztáji lélekkeltetős)

A legutóbbi kiállításod címe Dunaújvárosban A dolog, ami elfelejtett testet ölteni. Nagyon izgalmasnak találom a problémát, amit felvetsz. Nem arról a képzőművészetet legalább az ókor óta foglalkoztató kérdésről van szó, hogy ábrázolható-e az, aminek a természete nem anyagi, mint a fogalmak, a gondolatok. Sokkal inkább arról, hogy hogyan ábrázolható az anyag, amelyik nem ölt formát, mert mondjuk láthatatlan, csak a hatását érezzük. Miért kezdett el foglalkoztatni ez az (én megközelítésemben) alapvetően ismeretelméleti probléma?

Az a bizonyos „dolog”, ami a dunaújvárosi kiállítás címében meg is neveződött ebben az esetben most a szél volt. Természetesen lehetne más is, de én már lassan egy évtizede a széllel dolgozom, a tulajdonságait és az általa keltett jelenségeket vizsgálom. A kutatások kvázi helyszínét Ploubuter Parknak hívom – mely a projektnek is nevet adott –, és ennek a több rétegen párhuzamosan futó munkának a terepe. Van amikor egy élvezetes és élményszerű játék folyik áltudományos eszközökkel, van amikor a környezettel való kapcsolatunkkal, a fogyasztói viselkedésünkkel kapcsolatban fogalmazok meg kérdéseket, illetve van amikor egy mind kulturálisan mind időben távolra mutató metaforával igyekszem megtölteni a vizuális kísérleteket.

Egy hosszú éveken át tartó projekt esetében, még ha az anyagok és a médiumok azonosak is, a hangsúlyok és a fókuszok folyamatosan átrendeződnek. Korábban a szél által keltett jelenségek vizsgálatával foglalkoztam, azokat próbáltam megérteni, és egy kerettörténetbe ágyazni őket. Az utóbbi időszakban viszont a figyelmem sokkal inkább a szél természetének megértése irányába fordult. A zacskók, vagy a hatalmas felületű könnyű fóliák, melyekkel eddig dolgoztam, arra voltak alkalmasak, hogy segítségükkel a szél mozgását láthatóvá és tanulmányozhatóvá tegyem. Az anyagtalan anyag áramlását, az organikus mozgást, a soha nem ismétlődő folyamatot lehetett így megfigyelni. Elsősorban vizuális eszközökkel. És kifejezetten izgalmas helyzet áll elő akkor, ha egy alapvetően láthatatlan jelenséget kell a vizualitáson keresztül megérteni. A láthatatlan láthatóvá tételére tett kísérletek, és a láthatóvá válás szépségeiben való gyönyörködés egy köztes felületet hoznak létre, és ez az én munkaterületem.

 

 

A megfigyelésben pont az a hihetetlen izgalmas, főleg egy képzőművész szemével, hogy a szelet soha, semmilyen körülmények között nem látjuk. Mindig csak az általa keltett jelenségeken keresztül érzékeljük. Ezt minden adandó alkalommal el szoktam mondani, mert ez teszi a szél megértésére irányuló kutatásokat izgalmasan metafizikussá. A jól ismert hétköznapi helyzetekben a falevelek zizegésén, a vízfelszín fodrozódásán, vagy a hajunk meglibbenésén keresztül tapasztaljuk meg a szél jelenlétét, és ezek jellemzőin keresztül következtetünk a tulajdonságaira. Az én kísérleteimben, a Ploubuter Parkban, a zacskók, a könnyű anyagok, a fóliák teszik láthatóvá az anyagtalan anyag mozgását. A zacskók szabad tánca, a soha nem ismétlődő mozgás, vagy a hatalmas takarófóliák pillanatról pillanatra változó mobil plasztikái egyrészt dokumentálhatóvá tesznek egy láthatatlan folyamatot, másrészt érdekes vizuális kérdéseket vetnek fel a folyamatosan változó körülményeken, a beavatkozás módszertanán és a dokumentálás mediális problémáin keresztül.

A rengeteg fotó és videó, illetve a tavaly bemutatott kísérleti mozifilm után ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a klasszikus médiumokkal is dolgozhassak, és a kísérletezést más területekre is kiterjesszem. Festeni és rajzolni kezdtem a szelet. Egyrészt nagyon élményszerű kaland a rengeteg médiaművészeti kísérlet után újból egy festővászon elé állni, másrészt a festészet a tapasztalatszerzésnek egészen más formáit kínálja. Lehet, hogy ellentmondásnak tűnik, de a festés és a rajzolás közben első lépésként el kellett távolodnom a vizualitástól. Azt tűztem ki célul, hogy megfessem a szelet. A „megfestés” a kulcsszó az akcióban, ami a címben és a festményekhez csatolt szöveges magyarázatokban is nagy hangsúlyt kap. A „megfestés” ebben az értelemben azt jelenti, hogy a képek és a rajzok készítése során megpróbálom a vásznon vagy a papíron újrateremteni a szelet. Tehát nem ábrázolni, nem leképezni, nem lefesteni szeretném, hanem egy vele megegyező természetű és struktúrájú dolgot létrehozni. Nem a vizualitás köti össze a szélfestményeket a valódi széllel, hanem a strukturális azonosság.

 

 

A szél lényegét igyekszem megérteni, és valami olyat létrehozni a vásznon, ami természetében és lényegében egyezik meg a széllel. Azért hálás dolog a szelet festeni, mert nem zavar be a vizualitás. Nem az a kérdés, hogy ábrázolható vagy ábrázolhatatlan a szél, hanem az, hogy létre tudok-e hozni a vásznon valami olyat, ami megfeleltethető a szélnek. Nem hasonlítani próbál hozzá, hanem egyenlő szeretne vele lenni. Tudom, hogy ez egy nagyon absztrakt megközelítés, de meggyőződésem, hogy a kiszemelt dolog megértéséhez így is közelebb lehet jutni egy lépéssel.

Amikor egy dolog nem ölt testet, azaz nem segít minket azzal, hogy láthatóvá, ábrázolhatóvá, megmutathatóvá teszi önmagát, akkor más módszert kell választanunk az az analízishez. A festészet természetesen nem tud nem-vizuális lenni, viszont kifejezetten jól tud nem-ábrázolni. Azt könnyen elfogadhatjuk, hogy a vizuális jellemzői mellett a festészet olyan strukturális elemeket is tartalmazhat, melyek egy láthatatlan tartalom megértéséhez visznek közelebb. Sok mindenre használták már, a leggyakrabban természetesen valaminek a megmutatására, azaz ábrázolására, de rituális célokra is, vagy egyszerűen csak a szubjektív önkifejezés eszközeként, stb-stb. Én most az újrateremtésre használom. Igyekszem egy jelenséget azon keresztül jobban megérteni, hogy megpróbálok egy vele azonos „dolgot” létrehozni. Ez egy kísérlet, melynek a képzőművészeti tárgyakhoz hasonló végtermékei vannak.

Az akciómunkák, a fotók, videók, installációk után némiképp váratlan, hogy rajzokat is mutattál be Dunaújvárosban. Nem tudom, hogyan fogadod a tipikus művészettörténész kérdéseket, de erről Leonardo rajzai jutnak eszembe az anyag mozgásának természetéről.

Szerintem ebben is – mármint a médiumválasztásban – az az érdekes, hogy a módszer megítélése is attól függ, hogy honnan nézzük. Ezerféle különböző szándéka lehet a rajzolónak, ami miatt a fehér papír fölé hajol. Engem az hozott izgalomba, amikor kitaláltam, hogy most a rajzolással és a festéssel fogok próbálkozni, hogy a vizualitástól rettentő távol álló problémák vizsgálatára fogom használni ezt a klasszikus eszközt. Ha az elmúlt harminc évben nem projektművészettel foglalkoztam volna, akkor most biztosan egészen másképpen kezdtem volna a rajzoláshoz. A kérdéseimet, a hozzáállásomat, a látványhoz való viszonyomat már biztosan markánsan megváltoztatta az a konceptuális gondolkodásmód, ami a korábbi projektjeimben elengedhetetlen volt. Így ezek a rajzok is biztosan egészen más szemlélettel készültek, mintha a tanulmányrajzaim folytatásaként tekintenék rájuk. Az anyag és a technika ismerős, de sokkal inkább a begyakorolt rajzkészségtől való eltávolodás volt munka közben cél, mintsem a rutinok felelevenítése.

 

 

A munkáid jelentőségét biztosítja, hogy foglalkozol az ipari társadalom eredményezte környezettel. Esztétikai alapállásként kezeled, hogy a világ, amelyikben élünk, rengeteg hulladékot halmoz fel, a te műveidben mégsem a megszokott rosszallás kíséri ezt a helyzetet. Értelmezhetjük ezt egyfajta szkepticizmusként, beletörődésként, vagy csak örök optimizmusként?

Amikor elkezdtem a szálldosó zacskókat figyelgetni, és a szabad táncukban gyönyörködtem, még egészen más volt a megítélésük. Alig több mint egy évtized telt el, de úgy tűnik sok minden megváltozott. Már nem tudunk olyan őszinte lelkesedéssel gyönyörködni a zacskók táncát szemlélve. Én egy jelenséget kezdtem el tanulmányozni, és közben nem ítélkeztem, nem kerestem következményeket és felelősöket, hanem megpróbáltam egy kontextusba helyezni ezt az egyszerű látványt, megpróbáltam egy kerettörténetet írni köré. Számomra ezek a szabadon szálldosó lelkek egy újonnan születő faj egyedei voltak, igyekeztem a legpontosabban meghatározni őket, leírni a tulajdonságaikat és a hasonló tulajdonságokkal rendelkező csoportokat elhelyezni egy sajátos rendszertani táblában.

Az általam megfigyelt faj egyedei is a szemétből születnek, ez egy nagyon fontos jellemzőjük, de az én kísérleteimnek valóban nem az aggodalom volt a fő motivációja. Az eldobált nejlonzacskókról természetesen én is ugyanazt gondolom, amit mindenki, aki a föld jövőjével kapcsolatban felelősséget érez. Viszont amikor egy könnyű, szinte test nélküli tárgy a szél által életre keltve úszik a levegőben és egy szabadon koreografált táncot mutat be az arcom előtt, akkor a gyönyörűség és a kíváncsiság a legerősebb bennem.

De a játékos szemlélődés mellett természetesen én sem akarok hátat fordítani a problémának. És tudomásul kell azt is vennem, hogy egy tárgy, egy jelenség megítélése a körülmények függvényében markánsan meg tud változni. A jelentések újabb és újabb szempontok által folyamatosan felülíródnak. Amellett, hogy minden környezetvédelmi törekvést lelkesen támogatok, egy kicsit sajnálkozva nézem a lelkeim kihalását. Illetve próbálom tematizálni a folyamatot.

Nem gondolom szkeptikusnak az álláspontomat, csak ameddig tudtam, próbáltam megőrizni azt az eredeti szándékot, mely szerint az én projektem nem elsősorban környezetvédelmi projekt. Még akkor sem, ha többnyire azokkal az anyagokkal dolgozom, melyek később a kampányok szimbólumaivá váltak. Érezhetném úgy, hogy a projektemre ránehezedik a téma, sokkal inkább egy olyan közös területet szeretnék találni, ahol az anyaghasználatom, a szimbolikussá vált tárgyaim és a melléjük kreált kerettörténetem együtt tud működni a környezettudatos törekvésekkel.

 

 

Valószínűleg kérdezték már tőled, hogy mit jelent számodra Sam Mendes American Beauty című filmje. Annak idején (1999-2000 körül) Kavin Spacy elképesztő alakításával és a témája miatt is kultfilmnek minősíthető volt a hatása. Emlékezetes benne a jelenet a szálldosó nejlonzacskóval.

Sokszor szóba szokott kerülni az Amerikai szépség. Én is szívesen szóba hozom, mert számomra ez egy remek referencia. Rengeteg filmben, videóban, tv-műsorban jelennek meg szálldosó zacskók, de talán ez az a pár perc, ahol a jelenet funkciója és a narráció hasonló kontextusba helyezi a látványt, mint ahogyan a Ploubuter Park kísérletei is a jelenségre hivatkoznak. A kiszámíthatatlan és felfejthetetlen logikájú mozgásban a sorsszerűség mutatkozik meg, a szeszélyes szálldosásban pedig a szépség megtestesülése a bámulatos. Hasonló megfigyelésekkel indult a Ploubuter Park története is, csak később aztán nagy kanyarokat vett a folytatás.

A járvány miatt kialakuló korlátozások nagyon jelentősen befolyásolták a képzőművészeti életet. Volt olyan művészeti lap, amelyik átmenetileg nem jelent meg, hiszen nem igazán volt kiállítás, amiről írni lehetett volna. Téged hogyan érintett ez a helyzet, inspiráltak-e a bezártság által felvethető kérdések?

Pont a bezárkózás előtti hetekben nyílt a dunaújvárosi kiállításom, mely még a félideje előtt szépen be is zárt. Elmaradtak a tárlatvezetések, és biztosan sokkal kevesebb ember látta így, mintha a tervezett nyitvatartással látogatható lett volna. Ugyanakkor jó érzéssel töltött el a tudat, hogy felépült a Ploubuter Park egy kiállítótermi változata, még ha éppen nem is látogatható. A bezártságot viszonylag jól tűröm, de lelkileg nagyon megviselt az aggódás és a bizonytalanság érzése. Visszagondolva a karantén heteire nagyon ellentmondásos emlékeim vannak. Rettenetesen jól esett lelassulni, egy kicsit lebegni, kevesebb stresszben élni. Mégis úgy érzem, sokkal jobban kihasználhattam volna a felszabaduló időt és energiákat, de a bizonytalanság, a rengeteg megválaszolhatatlan kérdés nagyon bénító volt.

Viszont sokat rajzoltam, több mint száz lappal bővült a szélrajzok-sorozat, és ez egy nagyon élményteli rátalálás volt egy régi-új munkamódszerre. Folytatnom kell a munkát, de jó lesz, ha ezt már nem a bezártság kényszere erőlteti majd

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.