Már elmúlt négy, amikor a térre ért. Az a fajta fekete kantáros munkásruha volt rajta, amely, valami megmagyarázhatatlan okból, egy zöld csíkot kapott a nadrágszárra. A monoton munkája által frusztrált vagy épp szépérzékkel túlzottan megáldott dizájner keze munkáját dicsérte a funkciótlan csík, amely a szakavatott szemlélőt a monarchia tiszti nadrágján húzódó vérszínű díszítésre, vagy a Japán kávéház főpincérének uniformisán határozott eleganciát kifejező, hosszúkás textíliára emlékeztette. Munkásnadrágon szokatlannak tűnt ez a hetyke, oda nem illő nagyképűség, annál is inkább, mivel a férfi öltözetének egyéb része egyértelműen a munkaruházat időtlen, jellegtelen kínálatából vétetett. Felejthető pulóver, hozzá szürke, vastag gumitalpú cipő, utóbbinál lehetetlen volt megállapítani, hogy a gyártó által eredetileg megálmodott színről, vagy a munka során rárakódott, apró szemcsés kosztörmelék szürkeségéről van-e szó. A burkolatot csak közelebbről szemlélve lehetett jobban látni, hogy a cipő poros, hisz a lépések nyomán a mikroszemcsék magukat megadva hulltak az utcakőre, tűntek el a repedések láthatatlan barlangjaiban.
Fazakas Júlia: Parafrázis; az eredeti: Egon Schiele: Eduard Kosmack portréja
A férfi gyakorlott léptekkel vágott át a téren, miközben azon morfondírozott, hogy ígéretéhez híven, Meszericsnének sikerül-e szerdán kifestenie a nappali szobáját vagy megint csúszik-e a munka. A neje szeletelt kenyeret kért a közértből és valami mályvaszínű dobozos gyümölcsjoghurtot, és amikor diktálta a listát, azt is hozzátette, hogy ő milyen szerencsés, hogy olyan férje van, aki férfi létére nem csupán az alapszíneket ismeri fel.
Ahogy fáradtan bandukolt át a szűrt napfényben, a háttérben gyér labdapattogást hallott, meg a kiülős kávézó felől kiszűrődő hangfoszlányokat, amelyek a lezárások miatt sokkal gyérebb közönségről tanúskodtak. Gondolataiba merülve kicsit balra fordította a fejét, és akkor megpillantotta.
A tér kerítésén végestelen végig festmények sorakoztak, az egyik pedig rá bámult. A nagyapja arca volt. Érzelmek garmada tolult fel benne, léptei nem lelassultak, hanem teste egy pillanat töredéke alatt megállt, mintha egy óriási kéz merevítette volna bele a pillanatba.
Aztán másodpercekig állt, majd elindult, a kis résen át, amely a hosszú piaci asztalok között vezetett, az úton, amely mintha akkor nyílt volna, amikor lépésre emelte a lábát, amely hívogató, keskeny ösvényként szolgált, ahol a tenger nyílt ketté, hogy ő elérhesse a kerítésen kifeszített arcot.
Felkavarta a látvány, a szürke öltönyös, sovány, szikár férfi alakja, akinek jeges tekintete belészúrt, azé az emberé, aki kiskorától végigkísérte életét, aki miatt lett az, aki akkor volt. A koszlott kézelőben végződő, csontos, összezárt karokat– amelyeket a fáradtan lelógó váll tartott– eltakarták az összezárt combok. A kezeken rejtve maradtak a kitüremkedő erek, a száraz bőr és az évek során a festékek által agyonpöttyözött kézfej, a kék, fekete, fehér pontok, amelyekről csak neki lehettek emlékei, más, erre haladónak szemlélőnek nem.
Aztán felocsúdott, észrevette, hogy a festmény, mert az volt, egy híres osztrák festő alkotása volt, a párja meg egy magyar festőnő munkája, de akkor már ment tovább, a másik, a többi kép felé, nézte őket, míg a szeme bírta, szinte megbabonázva, de mindegyikben a nagyapját kereste. Hazatértekor vette észre, hogy nem vett kenyeret, de már tudta, hogy másnap Meszericsnének valami egészen különleges színt fog kikeverni.
Az írás Fazakas Júlia Hunyadi téren bemutatott Parafráziasok című kiállításhoz készült. A kiállítás megtekinthető május végéig.
A kiemelt képen: Fazakas Júlia parafrázisa Michael Wolgemut Ursula Tuchor portréja című képéről
