2022.06.28.
Tomori világÖnismeretA mindenható szocializáció

A mindenható szocializáció

 

Legutóbb ígértem, hogy foglalkozunk azokkal a csapdákkal, amelyek félre vihetnek minket az önmegismerés útján. Mint szinte minden, az, hogy mi minősül csapdának nézőpont kérdése. Ahányan látjuk ugyanazt a jelenséget, annyi féle képünk alakul ki róla és annyi féle módon próbálunk kezdeni vele valamint. (Az is valami, ha nem kezdünk vele semmit!) Jogosnak tűnik a kérdés, mi az oka ennek? A legrövidebb magyarázat egy szó: szocializáció. Ez a folyamat mindnyájunkat érint, ezért érdemes kicsit belemerülni, miről is szól.

 

Eglesz Kálmán, a Tomori Pál Főiskola oktatója

A szocializációnk a fogantatásunkkal kezdődik. Onnantól, hogy megtörténik a megtermékenyítés és életre kel, fejlődni kezd egy új test folyamatosan impulzusok sokasága éri a magzatot. Születésünkkor már egy csomaggal érkezünk: mindazoknak a hatásoknak a következményeivel, amik édesanyánk testében értek minket. Ezt követően pedig egyre csak fokozódik az impulzusok tömege, amelyeket eleinte öntudatlanul, később pedig az időközben elsajátított módokon próbálunk feldolgozni, hozzájuk viszonyulni. Mire felnőtté érünk megszámlálhatatlan hatással találkozunk és a tudatosnak mondható, valamint az öntudatlan feldolgozás párhuzamosan történik tovább egészen a halálunkig.

Mondhatjuk, hogy a szocializáció egy egész életen át tartó tanulási folyamat, ami erősen befolyásolja, milyen ember válik belőlünk. E folyamat során alakul ki a gondolkodásmódunk, az érzelemvilágunk, épülnek ki a reakcióink, ahogyan egy adott szituációban viselkedünk és mindez folyamatos változáson megy keresztül az életünk során. Lesznek olyan dolgaink, amik állandósulni látszanak, mert valami okból ragaszkodunk hozzájuk, vagy mert genetikailag meghatározottak és lesznek, amelyek változnak. Egy dolog biztosnak látszik: minden és mindenki hatással van ránk és képes többé, vagy kevésbé befolyásolni bennünket. Mivel mindenki más közegbe érkezik és eltérő impulzustömeg hat rá élete során, szükségképpen másként fog fejlődni, másként fog reagálni. Ebből következően másként látja a világot és másként fog élni is. Úgy látszik a szocializáció egy természetes folyamat, ami az emberi élet szükségszerű velejárója. Hol van akkor hát benne a csapda?

A válaszhoz nézzünk kicsit utána, hogy a témával foglalkozó szakemberek miként vélekednek. Meglehetősen vegyes a kép. Legalább hétféle irányzatot vagy megközelítést különböztethetünk meg egymástól. Van a biológiai-érési irányzat, a tanuláselméleti irányzat, a kognitív – konstruktivista irányzat, a pszichoanalitikus irányzat, a genetikai irányzat, az etológiai irányzat és a kultúrantropológiai irányzat. Mindegyik a maga nézőpontjából vizsgálja a folyamatot. Véleményem szerint ezek együtt, egymást kiegészítve adják a teljeshez közelítő leírást. Ez azt sugallja, hogy igazán összetett folyamatról van szó. Részt vesz benne a teljesség igénye nélkül a család, azok az emberek, akik a mindenkori a szociális hálónkhoz tartoznak, az intézményesített funkciókat ellátó szervezetek (bölcsőde, óvoda, iskoláink, munkahelyeink, egyéb szervezetek, amikkel kapcsolódunk), a társadalmi környezet, a gazdasági, politikai berendezkedés, a vallási és spirituális irányzatok és közösségek, a különféle információforrások. Mindezek különféle értékeket és elvárásokat közvetítenek.

 

Kiragadok a hét elméletből kettőt, amelyek talán a legszemléletesebbek, nem feledve, hogy a többi elmélet is értékes. Sigmund Freud szerint a szocializáció funkciója, lefaragni a gyerek elfogadhatatlan törekvéseit, hogy ösztönlényből társadalmi lénnyé váljon. Valóban, a társadalom devianciaként kezeli az elfogadottól való eltérést, és aki nem tud „normálissá” válni, azaz megfelelni az elvárásoknak, azt valamilyen módon kirekeszti. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy azok képesek igazán kiemelkedőt alkotni, újat létre hozni, akik valamivel kilógnak a sorból. Margaret Mead a kulturális antropológia szemszögéből vizsgálja a szocializációt. Elméletében azt vallja, hogy a fiatalok a társadalom idősebb tagjaitól tanulják meg, milyen szerepeket tölthetnek be a világban. Ha az idősebb generáció nem áll rendelkezésre, vagy inkompetensé válik, nem áll a helyzet magaslatán, a fiatalok egymástól tanulják meg az adott szituációkra adandó helyes válaszokat. Emiatt a szerepek felcserélődnek, a fiatalok adják át tudásukat az idősebbeknek, így kezd el változni a szocializáción alapuló kultúra. Erre az elméletre is láthatjuk a példát: a munka, a megfelelési kényszer miatt folyton elfoglalt szülők alig tudnak időt tölteni a gyerekeikkel, így azok kénytelenek másokhoz, többnyire a kortársaikhoz fordulni mintákért, vagy maguk létrehozni azokat. Mivel az új minták eltérnek a megszokottól, a társadalom (vagy a család) szokásszerűen elutasítóan viszonyul hozzájuk és megindul a harc a régi és az új között. Az élet napi szinten mutatja a többi példát, de talán e kettőből is látható, hogy a szocializáció csapdába is csalhatja az embert, attól függően, mennyire „fogad szót”, azaz mennyire igyekszik megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak, mennyire képes felmérni melyiknek fontos megfelelni és melyiket lehet figyelmen kívül hagyni.

Mindannyian máshonnét jövünk. A hátterünk, azaz a szocializációs közegünk alapvetően befolyásolja mennyire fejlődik ki a megkülönböztető képességünk, vagy mennyire ragadunk bele a ránk erőltetett szabályokba. Nagyon könnyű ebbe a csapdába belesétálni, mert a szeretteinkről tudjuk, hogy jót akarnak nekünk, bízunk bennük és sokszor elhisszük nekik, amit felénk közvetítenek. Ugyancsak ez történik a számunkra kedves emberek irányából is. Így aztán felnőtt fejjel, ha nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy szeretnénk, könnyen rájuk foghatjuk, hogy miattuk, az általuk belénk plántáltak miatt nem sikerült valamit megvalósítani. És már benne is vagyunk a csapdában. Egy felnőtt ember csak magának köszönheti, mit enged be és tesz magáévá, mi alapján alakítja ki ahogyan él. Ezen a ponton egy másik hibáztatásba is belecsúszhatunk, ha magunkat kezdjük okolni azért, mert nem ismertük fel idejekorán, hogy nem a saját utunkat járjuk, hanem azt, amit mások jelöltek ki számunkra. Ahogy a hibáztatás általában, ez is félre visz. Rengeteg időt el tudunk pocsékolni a hibáztatással, ahelyett, hogy megörülnénk a felismerésnek. Ez teszi lehetővé, hogy változtassunk. Ha sikerül eljutni a felismerésig, akkor megszüntethetjük az okot is, ezzel máris nagy lépést tettünk az önismeretünk bővítése felé.

Ez a rövidke összefoglalás, reményeim szerint, jól mutatja, hogy milyen izgalmas dolog a szocializáció és mennyi minden eredőjeként válunk olyanná, amilyenné. Nem egyszerű, de nem is lehetetlen dolog számunkra, hogy ebben a relatív káoszban válaszolni tudjunk a kérdésre, hogy ki vagyok én?

 

A kiemelt kép alkotója: Krisztov Papp Krisztina, a Tomori Pál Főiskola hallgatója

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.