Kiállítás-dialógus: Vágyott szépség a Magyar Nemzeti Galériában

 

Mióta ismét lehet kiállításokra járni, az ember nehezen választ a rengeteg lehetőség közül. Budai Ritával közösen kerekedtünk fel, hogy megnézzük a Preraffaelita Testvériség festményeit bemutató kiállítást a várban, és az azt kísérő Az utópia szépsége című minitárlatot, amelyik a preraffaeliták magyar festészetre gyakorolt hatását mutatja be. Egy olyan kiállításajánlót állítottunk össze, ami tulajdonképpen már ott, a közös sétánk során megszületett: leírtuk, miről beszélgettünk közben.

 

Cs-B. Sz.: Messziről kezdem, mert a preraffaeliták festészete számomra rávilágít egy alapvető művészettörténeti problémára, arra, hogy a stíluskategóriák mennyire bizonytalanok. A stílus mint valami tisztán beazonosítható, főként itt a 19. század 2. felében már egyszerűen nem létezik. A preraffaeliták festészete beleér a romantikus vonulatba, a témái, a hangvétele értelmezhetőek a romantika jellemzőivel, de ugyanúgy mondhatjuk, hogy ha a képeikre nézünk, hogy a szecesszió kibontakozását látjuk a maga összes jellegzetességével, a dekoratív vonalvezetéssel és kontrasztos színhasználattal, a szenvedélyes témákkal, a végzet asszonya megjelenítéseivel.

B. R.: Valóban, az angol művészettörténet a preraffaelitákat a szimbolizmus első csoportosulásaként tartja számon, hangsúlyozva európai elsőbbségüket, a francia tudósok viszont úgy gondolják, hogy a szimbolizmus náluk indult Gauguin-nel az 1880-as években, és a preraffaelitákat csupán előfutárnak tekintik ebben a folyamatban.

Cs-B. Sz.: Az irodalom és a festészet összefüggése ebben a művészetben olyan szoros, hogy tulajdonképpen nem is igen lehet a képeket értelmezni a megfelelő irodalmi helyek ismerete nélkül, ami persze nem egyszerű, főként az angol irodalom klasszikusairól van szó. Ez persze jellemzője az egész nyugati művészetnek, megvoltak azok az eminens szövegek, a Biblia, az antik mitológia közvetítői, a Legenda Aurea, amelyek a köztudatban stabilizálódtak, nem feltétlenül kellett fellapozni ezeket évszázadokon át ahhoz, hogy a képeket értsék az emberek, mert az emlékezetüket éppen a képek tartották fenn. Nem akarom egyszerűsíteni, vannak persze minden korszakban ennél bonyolultabb esetek, amikor kihívás megtalálni, hogy voltaképpen melyik szöveg segít a kép értelmének feltárásában; a 19-20. század fordulóján azonban az irodalmi utalások egyre inkább olyan szövegekre terelték a figyelmet, amik segítettek a festészetnek abban, hogy kitörjön a megszokott, bejártatott témák közül, sőt adott esetben egy-egy témával kapcsolatban ne pusztán megjelenítsen, hanem véleményt mondjon. Ilyen Dante a preraffaeliták esetében, vagy a lovagi témák romantikus irodalmi feldolgozásai, jellemzően a szerelmi történetek.

B. R.: Számomra különösen is érdekes, ahogy a biblikus témákat kezelik. A kortársak valóságos felháborodással fogadták a preraffaeliták ilyen témájú festményeit. Pedig nem ők kezdték: a 19. század elején a Nazarénus festőcsoport (akik szintén testvériségnek nevezték magukat) hasonló módon újította meg a vallásos művészetet, keresték az őszinte, személyes hangvételt. A 19. századon át végighúzódik az a probléma, hogy kiüresedettnek érzik a hagyományos szentképeket, és új tartalmat próbálnak tölteni ezekbe. Az új tartalom lehet misztikus, szimbolikus vagy általánosan emberi érték. Érdekes példa erre Millais: Jézus szülei házában című képe, ahol mély tartalmakkal és érzelemmel telített ikonográfiai ötleteket látunk.

 

 

Cs-B. Sz.: A MNG kiállítása határozottan figyel arra, hogy ne csak a preraffaeliták festészetét mutassa be, hanem azt is, hogy a művészetük hogyan függött össze a hétköznapjaikkal, hogyan alakult a művésztársaság magánélete. Ebben a leginkább meghökkentő a nők szerepe, akik a korszak szokásai és elvárásai ellenére aktív résztvevői a művészi tevékenységnek. Nem csak modellkednek, hímeznek, de verset írnak, festenek, és nem utolsó sorban, a múzsa modern értelemben vett szerepét töltik be. A preraffaeliták számára a női társaság folytonos inspirációs forrás, és akkor valószínűleg finoman fogalmaztam, elképesztő drámák részesei lehettek, s ezzel a részévé váltak annak a folyamatnak, amelyben a nőről alkotott kép a modernség számára átalakult.

B. R.: Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen forradalmi tett volt a 19. század közepén egy nőnek kibontott hajjal, fűző nélkül járni, és egyenrangú kapcsolatot fenntartani a társaság férfitagjaival. A viktoriánus kor szigorú erkölcsei azon is megbotránkoztak, hogy volt olyan nő a preraffaelita csoportban, aki a szívét követve kilépett az előző házasságából és új szerelmével lépett frigyre. Megjegyzem, a modern, szabad, praktikus női ruhaviseletet Magyarországon is egy művészkollektíva nőtagjai hordták először következetesen: a Gödöllői művésztelep tagjai. Még harisnyát sem húztak a lábukra! Az ő reformruháik egyébként feltűnnek a 2. emeleti remek kis kísérőkiállítás festményein, ahol az angol preraffaeliták magyar rajongóinak és követőinek műveit láthatjuk.

Cs-B. Sz.: Korábban a német esztétikában jelenik meg 1800 körül a művészetnek egy új felfogása, egy javaslat arra nézve, hogy a valláshoz hasonlóan a művészet az élet átszellemítésének az eszköze lehet. Ez az ún. művészetvallás gondolat, számomra úgy tűnik, a preraffaelitráknál radikalizálódik, és a későbbiekben a modern művészről alkotott kép fontos része lesz. Úgy tűnik, az alkotás náluk egy folytonos rajongásból táplálkozik, amit a szépség és a szerelem éltet, méghozzá olyan hatásfokon, amit csak rövid ideig lehet fenntartani. Azt szokták mondani, az avantgárd már emiatt a szépségkultusz miatt bünteti a polgári világot a művészet és a szépség kapcsolatának brutális felszámolásával. Mindenesetre a preraffaeliták belevetették magukat az élet iránti rajongásba, ennek szimbolikus megjelenítője a kiállításban Burne-Jones A szerelem temploma című képe, ahol a reneszánsz stílusú szentélyből minden ténylegesen vallásos elem eltűnik, és a helyére a szerelem kultikus ünneplése kerül.

B. R.: Igen, az érzelmi felfokozottság, ami egyébként még egyértelműen romantikus jegy, látványosan átjárja a képeiket. A színharmóniáik, különösen az ibolyalila – sötétkék – zöld árnyalatok együttes használata jól kifejezi erős hangulataikat, a képzeletvilágukhoz való szoros kötődést. Nőalakjaik a dús, vörös hajzatukkal, érzéki ajkukkal, álmodozó tekintetükkel egyszerre rendkívül erotikusak, de egyben álomszerűek és átszellemültek. Egy akkoriban látványosan egyre prózaibb, rohamtempóban iparosodó országban, amivé Anglia ekkor vált, a preraffaeliták művészete mintha éppen ezt a modern, érzéketlen világot akarta volna ellensúlyozni,  és talán valamelyest ellensúlyozza még ma is.

 

Vágyott szépség. Preraffaelita remekművek a Tate gyűjteményéből.

Az utópia szépsége. Preraffaelita hatások a magyar művészetben.

A kiállítások augusztus 22-ig tekinthetőek meg a Magyar Nemzeti Galériában.

 

A kiemelt képen: Dante Gabriel Rosetti: Dante álma Betarice halálának idején, fotó: Tate, forrás: Wikimedia Commons