Nagy élvezettel olvastam Budai Rita és Csanádi Szilvia tanárnők beszélgetését a Vágyott szépség című, a preraffaelitákról szóló kiállításról. Művészettörténeti-esztétikai, a mélységig hatoló magyarázatokkal, informáló és felüdítő szöveg volt. Ebben az írásban szeretném megmutatni, hogy a történész-politológus hogyan néz rá egy festményre, amatőrként miként lát egy kiállítást.
Közhely, hogy mennyire fontos a történelmi kor, amelybe a művészet ágyazódik, amelynek közegében a művészet reflektál a korra.
Milyen időszak is az, amelyben a preraffaelita mozgalom életre kel? A 19. század cezúra olyan szempontból, hogy a modernitás kiteljesedése alapvető társadalmi-politikai változásokat indít el, mindezt egy egyre magabiztosabb birodalmi keretben. A Viktória királynő uralkodása alatti Nagy-Britannia nem csupán egy olyan stabil világbirodalom, amelyben “sosem nyugszik le a nap”, hanem kitűnik a többi nagyhatalom közül, hiszen elsőként mutat fel olyan változásokat, amelyeket a többiek megkésve vagy más nemzeti variációban jelenítenek meg. És egy olyan nagyhatalom, amelyről, hála a történészeknek (is) egyre kifinomultabb képet kapunk, látva a gazdasági nagyság ellentmondásait, az imperializmus sokrétű hatását. Épp ezeket az ellentmondásokat, a hivatalos, fősodorbeli interpretáció szűkösségét és elutasítását mutatják meg nekünk a preraffaeliták, akik nem véletlenül a turbulens, forradalmi idők, a politikai reformisták, a chartisták fellépésének árnyékában lépnek színre. Az meg szintén üzenet számunkra, hogy a művészet nem csupán nem ismer határokat, kölcsönöz a legjobbaktól, az itáliai korai reneszánszból, de a kulturális, nemzeti hagyomány reinterpretációja konstans folyamat, kultúrák együtthatásának folyománya, nem elszigetelt jelenség.
Edard Burn-Jones, Szerelem a romok között, 1873, forrás: CommonsWikimedia
És most egy nem történészi, ámde kritikai észrevétel. Üdvözlendő lett volna, ha az esztétizáló művészetet hangsúlyosan bemutató kiállítás nagyobb hangsúlyt helyez a preraffaeliták második korszakára, ahonnan nem csupán Burne-Jones lett volna jobban kiemelhető, de az a William Morris is, aki az arts and craft, (kézművesség) korabeli apostola, és akinek az egyszerű használati tárgyakhoz való viszonya máig nyomott hagyott. (Morris kultikus szerepét az is jelzi, hogy londoni háza felkereshető, aki a brit fővárosban jár, igazi élményt kaphat a látogatás során.) A csempemotívumok és egy kiállított szőnyeg finoman jelzi azt, ahogy a művészet a mindennapok része lett, de nem érzékelteti azt a forradalmi változást, amely a polgári otthonokat jellemezte, amely kialakította a lakberendezés, a kényelem modern mindennapjait.
A vírus okozta szeparáció közepén pedig aligha találunk aktuálisabb kötődési pontot a művészet és a kézművesség mindennapokban megjelenő összefonódására, mint azt, hogy magunk is festünk, mázolunk, sütünk tortacsodát, renoválunk bútort, kényszerként és örömforrásként, és szembesülhetünk azzal, hogy az otthon materiális kultúrájának professzionális művelői mennyi tartalommal ruházták fel a tárgyi környezetet.
A kiállításban a politikai változások is helyet kapnak – például a kronologikus, magyar- brit események párhuzamba állítását szemléltető folyosón, de ez inkább kötelező enumeráció, semmint a képek kontextusát szervesen bemutató prezentálás. Az iparosodás, a közlekedés forradalma annyiban kap helyet a leírásokban, amennyiben a művészeti tematika kitágulását indokolja -, például az elsőként megépült Stockton-Darlington vasútvonal emlegetésével- aminek eredményeképp a festők is mobilabbá váltak, utazhattak, kiléptek a műteremből, megjelenhetett a plain air festészet. Az viszont kevésbé domborított, hogy a Dickens által megénekelt kemény valóság, a füst, a gyárak világa, amiből menekülni kellett, igazán hogyan öleli körbe a művészeket.
A történész az látja igazán, hogy a hatás-ellenhatás történelmi kontextusa, vagyis a modernizálódó birodalom és a társadalom, valamit a szépség, a tisztaság, az idealizmus, az elveszett aranykor mennyire ellentétesek, az utóbbi utáni sóvárgás szinte természetes ellenreakció a modernizációra, miközben éppenséggel a leghaladóbb eszményeket is integrálja.
A kiállítás kétségtelen erénye, és e terén tompítja a társadalmi valóságra vontakozó kritikai megjegyzést, hogy a mai közhangulatra reflektálva, összegzően az informatív videóinstallációban, a festők társainak egyenkénti bemutatásával szemlélteti a nők művészi egyenjogúságának emblematikus alakjait, utal a kor társadalmi normáit is felrúgó nők bátorságára, üzenve a mának, hogy a nagy férfi festők árnyékából is ki lehet törni, a művészet számukra nem csupán vágyott, hanem sokszor beteljesülő szépség.
A modern múzeumban „a tárgy esemény (event) nem a mű” (Belting). A kiállítás egyfelől azzal gazdagított bennünket, hogy megmutatta, hogy a modernizálódó társadalom milyen művészi értékeket mutathat fel, másfelől a csírájában megjelenő összművészet (Gesamkunst) a különböző művészeti ágak megtermékenyítő hatására is példaként szolgál.
A kiállítás szeptember 19-ig látogatható.
A kiemelt képen: John William Waterhouse, Shalott asszonya, 1888, forrás: mng.hu
