Azt gondolom, hogy az előítélet egy olyan kabát, amelyet gyermekkorunkban kapunk. Sokféle méretben és színben előfordul, és megvéd minket a világ dolgaival szemben. Megtanítja, hogyan mérjünk fel bizonyos helyzeteket, mire számítsunk, hogyan viselkedjünk, mikor legyünk óvatosak. Ám felnőttként, amikor a funkciókon túl szeretnénk valamit megismerni és ítéletet alkotni, kabátunkat nehezen tudjuk levetni, ami érthető.
Azzal, hogy vajon én milyen kabátot viselek, akkor kezdtem igazán foglalkozni, amikor olyan szakmát választottam, amelyben próbálkoznom kell az emberek megismerésével. Visszagondolva, 2001-ben volt egy történet, amely talán a kezdete volt mindennek.
2001 január elején egy nem túl csípősen hideg téli délután, az első randik izgatottságával lépkedtem egy fiú mellett, ahogy kedélyesen csevegve átvágtunk a Matolcsi-téren. Utunk egy újonnan nyílt népszerű teaházba vezetett, ahol többtucat teafű közül lehetett választani. Jó ideig nézegettem az itallapot, próbáltam kibetűzni a teakülönlegességek kínai fantázianeveit, szerettem volna valami nagyon menőt választani, de végül mégis egy citromfűvel ízesített zöldtea mellett döntöttem. A fiú átfutotta a kínálatot és gyorsan rábökött egy meglehetősen hosszú nevű italra, amelyben volt licsi és fahéj, fekete tea alappal. A rendelésekre várva folytatódott az útközben megkezdett érdeklődő-ismerkedő beszélgetés, az oda-vissza érkező személyes kérdések és válaszok a ki vagyok, mit akarok, mit szeretek témában. A kannákból feltörekvő gőz különböző illatai körülvették az asztalt, a fiút és a lányt, úgy táplálták az éppen születő vonzalom csíráit, akár a napfény a földből előbújó búzaszemet. A rádióban Vangelis utolsó akkordjait tudósítás követte. A média hír egy magyar énekessel történt tragikus végkimenetelű eseményről számolt be, amely után tiszteletből, a szóban forgó énekes egy dalát hallhattuk. A hír bár hozzátapadt a teaház légköréhez, én nem lévén rajongó, rövidebb diskurzust követően, mégis igyekeztem visszakanyarodni a hírek előtti témához, ami őszintén szólva jobban érdekelt. A csészékben illatozott a tea, és folytatva a főiskolás álmokat és terveket egyszer csak, a fiú arcáról leolvasható megrendültség és döbbenet elfojtotta a formálódó szavakat. Ebben a másodpercben nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak rajongó és nem rajongó ül egymással szemben. A teaház asztalának két oldalán szinte tapinthatóvá vált az, amit a másikról csak gondolunk, de nem tudunk, amelynek hatása olyan, mint a nem várt májusi jégeső a zsenge virágokkal átszőtt cseresznyefa lombkoronáján.
- február elején – filmrajongó lévén, könnyed hétvégi mozizás reményében keresgéltem a legújabb magyar produkciók között. Azt, hogy milyen filmet nézünk szívesen, meghatározza ízlésünk, habitusunk, érdeklődési körünk, esetleg elolvasunk egy-két ajánlót, vagy filmes kritikát, portált. Egészen véletlenül találkoztam egy vadonatúj alkotással, egy általam kedvelt filmkritikai portálon, és be kell vallanom, hogy mind címét, mind gyártását tekintve meggyőződésem volt, hogy nem fogom a filmet megtekinteni.
Számomra, azt hiszem, leginkább a kíváncsiságom segít az előítéletek elleni küzdelemben, ennek érdekében nem árt észben tartanom, hogy nyitott legyek másokra, és persze azt is, hogy mindenkitől tanulhatunk valamit.
Úgy vélem, az az alkotás, amely érdemben próbálja feldolgozni a múltat, különösen, ha nem csak nosztalgikusan szeretné felidézni azt, hanem célként szembe is akar nézni vele, rendkívül bátor. Ezen túlmenően egy olyan mű, amely emellett fókuszba kíván rakni egy közismerten populáris és megosztó jelenséget, egyenesen vakmerő, hiszen tények, vélemények és előítéletek meglehetősen viharos tengerén fog vitorlát bontani, ahogy teszi ezt A Király című 10 részes magyar filmsorozat is. Nem nehéz belátnunk, ilyen hullámokon, gyorsan zátonyra futhatunk.
Az alkotás a 70’es évek legvégétől 2001-ig követi nyomon a magyar popzenész, Zámbó Imre életét és karrierjét úgy, ahogy az alcím is jelzi számunkra: Igazságok és hazugságok alapján. A mozgóképeken emellett egyfajta időutazáson is részt vehetünk a rendszerváltás előtti és utáni könnyűzene világának történéseiben és kulisszatitkaiban.
Az életrajzi ihletésű film alanya egy olyan személy tehát, aki így vagy úgy, de erősen létezik a közbeszédben, továbbá az őt körbevevő világ számos szereplője napjainkban is eleven része a magyar kortárs folklór kultúrának. A téma a közönség érdeklődéséhez azonban, garantáltan párosít elvárásokat, és előítéleteket is, amelyet a sorozat nem próbál tagadni vagy elmaszatolni, sőt többször fókuszba is helyezi.
A tablószerűen felvázolt karriertörténet, jellegzetes szakaszokra bontja az énekes életútját. Természetesen hangsúlyosan jelennek meg a családtagok, barátok, zenésztársak, nem rejtve véka alá azt, hogy kapcsolataink sokszor meglehetősen toxikusak. A lüktető színekkel felvázolt sztárportré mellett egy-egy részben, társadalmunk számos szegmenséhez tartozó kisebb-nagyobb mellékszereplői szemszögéből láthatjuk azt a közeget és milliőt is, amelyben a rajongás vagy éppen a kritika élt. A budapesti kannás boros kocsmák öreg, sokat megélt zongorista alkalmazottja, a 90’es évek nehézségeivel küzdő, munka nélkül tengődő vagy éhbérért gyárban robotoló melós, vagy a vidéken élő család alakjain keresztül bepillanthatunk például a mindennapi élet problémáiba. Láthatjuk a pesti lokálok pezsgőben fürdő, ám veszélyes, bűnözéstől nem éppen mentes, az erkölcsöket a gazdagság és pénz mércéjével mérő éjszakai világot.
A minisorozat egy fontos értéke a két ellenpólus ütköztetése is, az egyszerűbb hallgató rajongása, a sznob, kíméletlenül éles kritikuséval úgy, hogy mindkettőnek meghagyja a maga igazságát. Döbrösi Laura alakításában láthatjuk a nagymamájával és bátyjával, vidéken élő kislányt. A szürke és nehezen viselt hétköznapok csendes magányába zárkózó rajongót, akinek élete igenis fontos részét képezi egy-egy Jimmy-dal. A végletes nézőpont másik oldalán pedig ott van Alföldi Róbert, mint a kor meghatározó újságírója, aki nyersen és egyenesen vágja az ember arcába a giccs kesztyűjét, és felteszi a kérdést: Mi ez a trónszék?
A korszak helyszínein, különös egyvelegben szemlélhetjük a kor esztétikáját, a színpadot virágcsokrokkal díszítő fapados kultúrházait, a pénzzel és hatalommal teletömött éjszakai lokálokon, a magát felsőbbrendűnek gondoló, korrupt zenei produceren keresztül, egészen a minden centiméterében megrendezett, csillogóan fényes televíziós showműsor stúdiójáig.
Úgy vélem, hogy a produkció, végső soron mégiscsak fontos kérdéseket feszeget. azaz állíthatjuk-e teljes meggyőződéssel, hogy valami értéktelen? Ki, miért és hogyan döntheti hát el, hogy mi a művészet és mi alapján az? Mi értékes-e, és mi az, ami nem?
Zámbó Imre megformálóiként, Olasz Renátó és Nagy Ervin nem csak azt tárja elénk, hogy az ember bonyolult érzelmi töltetű kapcsolatokkal rendelkezik, hanem arra is kiválóan rávilágít, hogy sokszor annak a bizonyos gyertyának mindkét végét tovább égetjük, hiába vakít a fénye.
A kiemelt képe. Tyler Lastovich felvétele, forrás: Unplash
