Korábban rengeteget utaztam, a diagnózist követően a mozgásom beszűkült a lakásra és a kórházakra, pár egy-egy napos túrázást leszámítva. Az első külföldi utam egy Freiburgban élő barátnőmhöz vezetett, kicsit átmentünk Elzászba, Colmar gyönyörű városkájában éreztem először, hogy én most ebből meggyógyultam, ott és akkor készült ez a kép abban a pulcsiban, amit akkor és ott szereztem be.
2021. június 10-én diagnosztizáltak szigmabélrákkal, a másnapi sürgősségi CT mutatta a májáttéteket és a nyirokrendszeri érintettséget, a tüdőmön is jelezve elváltozásokat. 45 évesen 4. stádiumú rákos beteg lettem. A diagnózist követő 4. napon sztóma műtétem volt, majd június 30-án elindult a kemoterápiás kezelésem, vérvétel után elfoglaltam az ágyam, majd jött a doktornő, akihez beosztottak: „Andrea, sajnos mindenhez túl késő van, de azért nem hónapok vannak hátra, várhatóan több idő… évek… .” Palliatív terápia kezdődött, vagyis az onkológusok szerint nincs reális esély a gyógyulásra. Nehéz leírni azt az érzést, amelyet a diagnózis napjának estéjén éreztem: rettentően ideges voltam és borzasztó félelem lett úrrá rajtam. Egyébként nem a haláltól, hanem inkább az addig elvezető úttól, hogy mi fog történni és az mennyire fog majd fájni. A diagnóziskor nagyon erős tüneteim voltak már, féltem, hogy ez még mennyire lehet, lesz majd rosszabb.
Az onkológiai utókezelés utolsó ciklusában, a diagnózistól számított közel egy év elteltével 2022.05.24-én készült fotó. Fotó: Bánhalmi Norbert
Racionálisan láttam azt, hogy ebbe én most tényleg belehalhatok. Mint eddigi életem során mindig, most is a Mi Atyánk mantrázásával próbáltam lenyugtatni magam: „…legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is”. Miközben igyekeztem Isten akaratát kellő tisztelettel és alázattal fogadni, tudtam azt is, hogy nem szeretnék, úgy meghalni, hogy ne legyek afelől nyugodt, hogy mindent megtettem, amit megtehettem. Az pedig, hogy mik az ember személyes lehetőségei, ahogy – doktornő hallgatónk anno megfogalmazta – nagymértékben függ sajnos a beteg egzisztenciális helyzetétől, illetve a közegtől, amelyben a mindennapokban létezik.
Az onkológus azt mondta, hogy nagyon szerencsés vagyok, hiszen jól reagáltam a kemoterápiára, túl vagyok egy jól időzített és nagyon jól sikerült műtéten, de én inkább azért tartom magam szerencsésnek, mert anyagi biztonságban és borzasztóan intelligens, támogató közegben tudtam ezt az évet magam mögött hagyni.
Ma már teljesen egyetértek azokkal, akik azt mondják, minden fejben dől el, nagyon-nagyon ritkának gondolom azokat az eseteket, amelyekbe már nem lehet beavatkozni, ahol valóban mindenhez túl késő van. Szerintem fontos tudunk, hogy hol tartunk a saját életünkben, a lelkünk mélyén, a tudattalanunkban, ha tetszik: mit akarunk valójában. Én kimondtam egy hipnotikus állapotban, hogy akár meg is halnék. Eszméletlen stresszes életet éltem, rengeteget dolgoztam, tele voltak konfliktusokkal a mindennapjaim. A diagnózist megelőző pár évben már egyre többet gondolkoztam azon, hogy van-e ennek így értelme, így élni minek.
Június végétől december közepéig 13 alkalommal kaptam kéthetente kemoterápiát, szerdán reggel feküdtem be a kórházba és pénteken reggel jöttem ki, kivéve a két utolsó alkalmat, akkor már mobilkemót kaptam. Ezalatt az időszak alatt áttértem a mindenmentes étkezésre, követve az irodalomban talált méregtelenítő kúrák javaslatait, és csak és kizárólag tisztított vizet (reggel citrommal), zellerszárlevet, gyümölcs és zöldségturmixokat és gyógyteákat ittam, hetente 3-szor akupunktúrára jártam, és kéthetente a bátyám egyik legjobb barátja biorezonancia/volldiagnosztika kapcsán használt berendezésekkel mért és tett javaslatot, hogy mit szedjek. Ezalatt az időszak alatt rengeteg étrendkiegészítőt ettem, mivel egy drága génvizsgálat szeptemberre valószínűsítette, hogy a kemoterápia és a célzott biológiai kezelés, a rendelkezésre álló klinikai kutatási eredmények alapján, mérsékelten használ nekem, így az esélytelenek nyugalmával fordultam az alternatív irányzatokhoz kiegészítésként a modern orvostudomány nyújtotta lehetőségek mellett. Fontos itt megjegyeznem, hogy nem mindenre jó csodaszereket szedtem, hanem a mérések eredménye alapján azon dolgokat, amelyek támogatták az immunrendszerem, hogy aktivizálja magát a rákkal szemben. Mindezek hatására a kemoterápia alatt végig jó volt a vérképem, a májam jól működött, mi több a zsírmájam is megszűnt és ami a legfontosabb: a májamról eltűnt a számos apró áttét, amely alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy végül műthető lettem.
Az onkológia határozott véleménye ellenére a terápiás szünetben – februárban – vállaltam egy nagyműtétet, utána pedig még kaptam 3 cikluson át kemotablettát, az utolsót ez év június 1-én vettem be, majdnem napra pontosan a diagnózis egyéves évfordulóján. Azóta túl vagyok a kontroll PetCT-n, amelynek negatív eredménye lehetővé tette, hogy befejeződött az aktív kezelésem, szeptember végén megyek kontroll CT-re.
Amit még fontos kiemelnem: ezalatt az időszak alatt végig dolgoztam, sőt a sztómával járó minden kellemetlenség ellenére, októbertől a középiskolánkban órákat vállaltam, és folytattam a pedagógiai tanulmányaimat, majd miután abszolváltam, beiratkoztam online mentálhigiénés tanácsadó képzésre. Nagyon szerencsés időszakban voltam beteg, hiszen mindenki megszokta az online munkát, online óratartást és órahallgatást, így nem volt gond sem otthonról, sem a kórházból dolgozni, órákon részt venni, hiszen teljesen másodlagossá vált ekkora már, hogy ki hol van éppen.
A saját támogató közvetlen környezetemen túl vannak személyek, akik nélkül biztos vagyok benne, hogy nem tudtam volna egy év alatt így visszakapaszkodni.
Dr. Lukovich Péter István – Az EMBER (csupa nagybetűvel)
A diagnózist követően az onkológiára küldtek, majd a sebészetre, ahol döntöttek arról, hogy akkora a primer daganatom, hogy ezt így nem lehet megműteni, mindenképpen onkológiai kezelés szükséges, és akkor még az áttétek nem is voltak ismertek. Lukovich doktor úr előttem hívta az onkológiát, hogy akkor sztómát kapok és visszaküld az onkológiára. Sírtam nagyon.
Dr. Lukovich Péter István Forrás: https://mariamedical.hu/
A doktor úr nem köntörfalazott: „Nézze Andrea, nagyon nehéz egy-két év előtt áll, Önnek kivont karddal kell előre futnia, mondani fognak sok mindent majd Önnek, vágni, kaszabolni fogják Önt, fájni fog, de Önnek csak mennie kell előre kivont karddal. Ha ezt meg tudja oldani, akkor egy-két éven belül talán egy konszolidált életet tud majd élni ezzel a betegséggel. De soha nem elfelejteni, hogy kivont karddal csak futni előre, bármi is történjen!”
Egy pénteki nap találkoztunk, hétfőn megvolt a sztóma műtét. Keresgettek időpontot, Zita nővér mondta, hogy június 24., mire doktor úr mondta, hogy hétfő… Zita nővérnek elkerekedett a szeme és mondta, hogy de hát mikor lesz labor, tüdőröntgen, covidteszt, aneszteziológussal való konzultáció, mire doktor úr rávágta, hogy ”Hát hétvégén!” Ez egy 20 perces beavatkozás, ilyenkor senkinek sem jó a várakozás. És így is lett. Csütörtökön diagnózis, pénteken döntés, hétvégén labor, röntgen stb., hétfőn délelőtt befekvés, kora délután műtét. Másnap már a kórház kertjében beszélgettem a családommal, illetve még aznap felvettem a pedagógián a következő, utolsó féléves tantárgyaimat. Minden rendben alakult, szerdán mehetek is haza, a család már úton volt, mikor bejött az osztályvezető orvos, hogy ismételni kell a biopsziát. Vagyis nem mehetek haza, és mivel váratlan a beavatkozás igénye, így ma már nem tudnak betenni, maximum holnap végzik el a vizsgálatot.
Remegő lábakkal jártam fel s alá a kórteremben, hiszen addigi életem legfájdalmasabb beavatkozását kellett megismételni. Éreztem, hogy valaki belép a kórterembe, de nem néztem fel, borzasztóan feszült voltam és nagyon sajnáltam magamat. Egyszer csak egy cipőt láttam magam előtt, akkor megálltam és felnéztem: Lukovich doktor úr állt előttem, mondta, hogy látta, hogy meg kell ismételni a biopsziát, mi a tervem mászkálok még itt fel s alá a kórteremben, vagy szépen követem, átmegyünk egy másik épületbe, és 5 perc alatt megcsinálja a vizsgálatot. Bár a félelmem erős volt, meg nem nyugodtam, de hálával a szívemben baktattam utána át a másik épületbe, ahol kinyitott egy vizsgálót, szólt egy idősebb nővérkének, aki – míg ő a dokumentációval bíbelődött – segített előkészülnöm. Felfeküdtem, oldalra fordultam, és a lepedőbe haraptam, és indult a mantra: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy….” Borzasztóan fájt, doktor úrnak, akinek szerintem már-már kényszeres tudásmegosztása van, végig hallottam a háttérben a hangját, hogy mondja, hogy mit csinál, hogy sokszor miért nem sikerül a szövetkivétel az ilyen tumoroknál és úgy egyébként megkérdezte, hogy nem akarom-e megnézni a monitoron én is. Hát nem akartam… Soha egy pillanatig nem gondoltam úgy ezekre az elváltozásokra, hogy azok idegenek lennének, hanem inkább úgy, mint belső sebekre, hiszen az is az én testem volt. Még csak haragot sem éreztem, csak azon járt a fejem, hogy lehetne ezeket a belső sebeket minél hamarabb így-úgy, amúgy meggyógyítani. Tényleg hamar végeztünk, mire a családom beért értem, és a kórház kertjében üldögéltek, mi is visszaértünk. Jött a délutáni vizit és mehettem haza.
A sztóma műtét utáni lábadozást követően június 30-án, egy szerdai nap kellett befeküdjek az onkológiára, hogy megkezdődjön a hónapokig tartó kemoterápiás kezelésem. Előtte való nap bementem Covid tesztre és este 11 körül gondoltam, kinyomtatom a Covid teszt eredményét, és viszem magammal reggel… Meg sem néztem, mire kattintok rá, de egyszer csak ott volt előttem az Onkoteam döntését tartalmazó dokumentum, amely szerint palliatív terápiára tesznek, vagyis nincs reális esély a gyógyulásra. Másnap a doktornő személyesen is elmondta, hogy nem leszek műthető. Én senkinek nem kívánom azt az estét. Csak ültem és néztem magam elé, hogy hát ennyi volt, vége van. A szokásos mantrámmal próbáltam visszanyerni a nyugalmamat: „legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is….” Valahogy eltelt az este, jöttek értem másnap, hogy bevigyenek az onkológiára. Sírtam az autóban, sírtam míg a regisztrációra, vérvételre vártam, sírtam mialatt vért vettek, és sírtam mikor elfoglaltam a kiosztott kórházi ágyamat. Két édesanyámkorabeli hölggyel kerültem egy kórterembe, ők nyugtattak, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Pénteken, mikor álltam sorban a kórház folyosón a zárójelentésért a doktornő látta rajtam, hogy nagyon nem vagyok jól. Gyors pulzusmérés után mondta, hogy na jó, akkor innentől fogva kezdjek el nyugtatót szedni.
Lukovich doktor kinyitotta a kezelő ajtaját, betessékelt, majd nagyon határozottan mondta, hogy de hát ő jelezte, hogy mondani fognak sok mindent, hogy sok minden fájni fog, de én csak menjek kivont karddal előre, és hogy koránt sincs veszve minden, nyilván az áttétek miatt nehezebb helyzetben vagyok, de menjek előre, menjek, menjek menjek…. Megnyugodtam. Ott és akkor – doktor úrnak köszönhetően – megtaláltam egy olyan nyugalmi állapotot, amiből azóta se sikerült igazából senkinek és semminek kibillentenie, pedig vágtak, kaszaboltak, mondtak sok mindent, és sok minden fájt is. Délután felhívtam a háziorvost, hogy napi 4 Sanaxot javasoltak, felírta, kiváltottam, és mondtam magamnak otthon, kezemben a dobozzal, hogy na nem. Nekem dolgoznom kell, élnem kell az életemet.
Lukovich doktor, míg élek az életem része lesz. Végig fogta a kezem ezen az úton, mindig minden leletemet átküldtem neki e-mailen, és mindig csak nyugtatott. Mire a nagyműtetétem következett, már mentálisan eléggé elfáradtam, a kórházból írtam neki az e-maileket, mindig válaszolt, illetve – ha szükségét látta – helyre tett. Sajnos a kórházban már nem dolgozik, én kolonoszkópián a Mária Medical Magánrendelőben voltam nála és fogok járni reményeim szerint minden decemberben. Azt tudom, hogy ha esetleg bármilyen rossz hírt kell kapjak, Tőle szeretném hallani. Nagyszerű ember és az onkológián, ahol kezeltek, csak annyit mondott az egyébként szörnyen kritikus doktornő, hogy ő nagyon-nagyon jó sebész.
Dr. Tóth Lajos Barna – a vér profi…
Bár nem sokat „láttam” Doktor úrból, de amit igen, az alapján nekem – nyilván a munka terén – a tökéletesség. Másodvéleményért fordultunk hozzá, mire írt, hogy hívjam fel. Annyit mondott: „Andrea, ha nem műtöm meg, biztosan meg fog halni”. Addigra már beszéltem annyi orvossal, akik lemondtak rólam, hogy egy szem kétségem sem volt afelől, hogy igaza van. Valamikor ősszel találkoztunk, és megbeszéltük, hogy a kemoterápiás szünetben – valamikor jövő év elején – megműt. Az onkológia nagyon nem javasolta a műtétet, az volt a vélemény, hogy annyira rákos vagyok, hogy már mindegy, hogy mennyire, és ha felnyitnak, csak örüljek, ha azonnal visszazárnak, mert ha elkezdenek daganatmentesíteni, abba bele is hallhatok. 2021. december 17-én jöttem ki az onkológiáról az utolsó terápiás kezelés után, annyit mondtam búcsúzóul, hogy inkább halok meg a műtőasztalon, mint relatív rövid időn belül egy Hospice házban. Erre azt mondta a doktornő, hogy na ezt megérti.
Dr. Tóth Lajos Barna Forrás: http://crshipec.com/
Február 9-én került sor a műtétre. Életem során egészen eddig nem igazán volt egészségügyi problémám, még a háziorvos is 10 évente a jogosítvány meghosszabbításánál látott. Én nem tudom, hogyan kell egy kórházi osztálynak jól működni, de azt láttam, hogy ez az osztály – Doktor úr vezetése alatt – nagyon jólszervezetten működik, a kollégák nagyon emberségesek itt is. Hozzáteszem, én a mindenhol keringő, egészségügyi személyzettel kapcsolatos negatív dolgokat sehol sem tapasztaltam, csak mosolyt és türelmet láttam. Problémás beteget viszont annál többet, sőt eddigre már talán én is azzá váltam, mentálisan elfáradtam nagyon.
Nem bírtam azt a december 17-én elhangzott orvosi véleményt nem figyelembe venni, hogy én már pedig ebbe a műtétbe bele is hallhatok, így az előtte lévő napok arról szóltak, hogy minél több dolgot elrendezzek magam körül, hogyha mennem kell, ne legyen legalább a családomnak, a kollégáimnak plusz nehézsége. Mindent leírtam, sőt még a temetkezési vállalkozó gyermekkori barátnőmmel is egyeztettem, jelezve neki, hogy kinek adom meg a számát, ki fogja hívni, ha esetleg baj lesz. Hétfőn már csak a lakásom takarítottam, illetve azért elrendeztem úgy, hogyha a műtét után hazavisznek, lábadozó betegként kényelmes legyen. Kedden reggel jöttek értem, és irány a kórház. Utáltam az utat, féltem a fájdalomtól, ami rám vár, de nyugodt voltam. Délig megtörtént a betegfelvétel, közben Julcsi, Doktor úr egyik kollégája lejött hozzám, hogy lelket öntsön kicsit belém, ahogy beszélgettünk megosztottam vele legnagyobb félelmem, hogy esetleg a műtét során olyan dolgot talál bent Doktor úr, ami kapcsán a végleges sztóma kialakítása mellett dönt. Bár akkor beszélgettünk igazából először, laza és kötetlen stílusa nagyon megnyugtató volt, arról nem is beszélve, hogy mennyire jólesik az embernek a figyelem.
Délben elfoglaltam a sztómásoknak fenttartott kórteremben az ágyam. Doktor úr a műtétek után – hazamenetel előtt – általában az osztályon tesz egy kört, ránézve a betegekre, felvetette, hogy mit foglalkoztat a sztóma kérdése, nyilván el kell távolítani a bélszakaszt, ilyenkor a tehermentesítés miatt marad a sztóma, a lezárásának lehetősége egy később tárgyalandó dolog. Erre neki is elmondtam, hogy én tulajdonképpen attól félek, hogy a feltárás során olyan dolgok derülnek, ki, hogy a Doktor úr végleges sztómát alakít ki, és ugye, onnan már nem nagyon van vissza út, bárhogy is fejlődik az orvostudomány. Mire Doktor úr rámnézett, és megnyugtatott, de úgy igazán. Onnantól fogva már figyeltem az engem körülvevő embereket, beszélgettem mind a nővérkékkel, mind a betegtársakkal. Az egész osztály légkörét átszövi az, hogy a közvetlen kollegái, akik nap, mint nap látják, hogy miket old meg sikeresen, szörnyen csodálják, és mivel emberként is nagyon közvetlen, így tulajdonképpen mindenki nagyon szereti, tiszteli, becsüli.
A műtét utáni első emlékem, hogy áll a Doktor úr az ágyam végénél az őrzőben és mondja, hogy végül is be tudta zárni a sztómát, és hogy minden rendben van, vagy valami ilyesmi, mert a sztómazárás öröme, műtét utáni kábultság másra nagyon nem enged emlékezni. Határtalanul boldog voltam: alig volt erőm, de próbáltam a hasam felé nyúlni, hogy tényleg ezt mondta a Doktor úr, vagy csak rosszul emlékszem. A nővérkék mindig látták, miben mesterkedem és mondták, Andrea, nincs sztómája, pihenjen. Szerdától vasárnapig voltam az őrzőben. Nekem borzasztó nagy tapasztalás volt egyhelyben gépeken feküdni, miközben láthattam, hogy a kórház személyzete hogyan próbálja megoldani az idős, zavart páciensek ellátását. Szeretettel, türelemmel és méltósággal, pedig sokszor a betegek cudar világot teremtettek. Én addig is tiszteltem a kórházi személyzetet, hozzám még a beteghordó urak is szeretettel, humorral fordultak, de itt tapasztaltam meg, hogy min kell néha nekik keresztül menniük, milyen kihívásoknak kell megfelelniük. Szombat este megkérdezte az ügyeletes doktornő, hogy szeretnék-e aznap este is velük bulizni, vagy írjon ki nekem valamit, amitől tudok végre aludni. Hálás köszönettel fogadtam.
Vasárnap visszakerültem az osztályra, csütörtök, péntekre már annyira jól voltam, hogy mehettem volna haza, de Doktor úr azt mondta, hogy mivel nem lakom közel, és hétvége jön, inkább benntart hétfőig, így 2022. február 21-én vittek haza, immár sztóma nélkül, boldogan.
A műtét során doktor úr eltávolította az ökölnyi szigmabéldaganatot, a májáttéteket, hasüregi nyirokcsomókat, egyik petefészkemet, vakbelemet és zárta a sztómám. Egy héttel a műtét után, sutba dobva a mindenmentes diétámat, lementem a kórház büféjébe „nyíroszért”, ami a méltán híres nyíregyházi gyros. Tulajdonképpen attól fogva mindent ettem, semmilyen diétát nem tartottam, és semmi, de semmi panaszom nincs. A mindenmentes diétára inkább annak kedvező hatásai miatt tértem vissza, nem pedig azért, mert a beavatkozás miatt szükséges lett volna. És ez a gyors, problémamentes felépülés nem csak rám volt jellemző, hanem azt gondolom, Doktor úr betegeiről általában elmondható. Szóval prímán össze lettem rakva, a csökkentett szervi állománnyal is olybá tűnik, tökéletesen működöm. Ebben a betegségben sok mindent tehet az ember, például megtalálja az ország egyik legjobb és legtapasztaltabb orvosát, ha ilyen komoly beavatkozásra van szüksége. Én alapvetően a pénzügyi szférában dolgoztam, és általában a felsővezetők közvetlen beosztottjaként, így viszonylag elég sok vezetőt ismerhettem meg, és azt gondolom, doktor úr zsenialitása nem merül ki orvosi tevékenységében, kiválóan menedzseli az osztályt, gördülékenyen ment mindig minden. Végtelenül precíz és fegyelmezett embernek ismertem meg, akit minden kollégája és betege csak dicsér, méltán van már országos híre, ha nagy a baj, én őt ajánlom.
A műtét utáni lábadozást követően kaptam még 3 ciklus kemoterápiás utókezelést tabletta formában, ebből június 1-jén vettem be az utolsót, pár nap híján egy évre rá, hogy diagnosztizáltak.
Fotó: Bánhalmi Norbert
Egyeben biztos vagyok: nem tudtam volna ezt az egészet relatíve olyan jókedéllyel végig csinálni, ha nem állt volna mellettem olyan közeg, amilyen. A családom: édesanyám, aki 76 évesen anyatigrisként addig ment, amíg fel nem kutatta az összes létező kutatást, orvost, terápiát. Amikor esetleg már csütörtök este lefolyt a kemoadag, akkor kimentem sétálni a kórház területén, róttam a köröket, volt, hogy 10 km-t sétáltam. Sokakkal beszéltem ilyenkor, de édesanyámmal mindig. Általában vele kezdtem, és mikor már egész hátul jártam, kérdeztem halkan tőle, hogy „Anya, ugye meggyógyulok?” Anyukám pedig minden hezitálás nélkül rávágta, hogy – meg hát! Meggyógyulunk! És folytatta a napi aktualitásokkal. Mindig azt mondom, nekem kétszer adott életet az édesanyám. A bátyám, aki teljes nyugalommal intézte el az összes orvost, aki azt mondta, hogy ebbe belehalok és bár mindenben segített (beszerzések stb.), de teljesen ignorálta, hogy beteg vagyok. Márti és Marika, akik anyaként hoztak-vittek mindenhová, Márti órákat ült kórházak folyosóján rám várva, Marika minden nap jött, főzött rám, mikor gyengébb időszakaim voltak. És Edina, aki, ha tehette besegített a hurcolásomba, és a műtétek után jött Tamara lányával, hogy beadják a vérhígítót, majd a nagyműtétem után csak egyedül. Beszéltem hozzá, amikor épp a youtube videót nézte, hogy hogyan kell beadni. Annyira, de annyira sajnáltam, mikor egyszer ránéztem, miközben adta be, és láttam a tekintetében a félelmet, hogy vajon jól, elég kíméletesen csinálja-e. Soha nem volt titok a betegségem senki előtt, így tudtam, hogy a barátaim, kollégáim, ismerőseim, hallgatóink mennyire szorítanak értem, amit sokszor üzenetekben is megosztottak velem.
Én egyedül élek, de egy másodpercre sem voltam magányos ezen az úton, ami szerintem nélkülözhetetlen a gyógyuláshoz. A Tomori Közösség tagjaként mindig is fontos volt, hogy amiben tudjuk, egymást segítsük, de a világon a legjobb tapasztalás, hogy mikor nekem van rá szükségem, mennyien állnak mellettem. Soha, de soha egy pillanatra sem voltam magamra hagyva.
Sajnos látom, hogy nem mindenki ennyire szerencsés. Az, hogy mentálhigiénés segítő legyek, már évek óta foglalkoztatott, hiszen éreztem, hogy közösségünk tagjainak szüksége lehet ilyen típusú támogatásra, és mikor a pedagógiát befejeztem, egyből elkezdtem az online mentálhigiénés képzést. Azt gondolom, hogy néha már az együttérzés, a törődés is segítség lehet, de az itt megszerzett tudás professzionálisabbá tesz. Az ezzel a céllal létrehozott oldal itt érhető el:
Bátorítani tudom csak Önöket, hogy írjanak!
