2022.10.01.

Panelbuborék

 

A nagyvárosi lakótelepek titokzatos vonzerejének kutatása egy kicsit olyan, mintha Mona Lisa mosolyát szeretnénk megfejteni. Hosszú órákat szánunk a rejtély feloldására, megfejtésére, ám eredményünk leginkább csak abban fog megnyilvánulni, hogy felfedezzük, a híres grimasz nem az egyes szám első személynek szól, és mint ilyen, ebből a perspektívából sosem hatolhatunk mögé.

Mint ismeretes a lakótelepek egyik fő funkciója az volt, hogy megoldja a modern kori urbanizációs lakhatási nehézségeket. Mint lenni szokott, a fókuszban lévő probléma megszülte gyermekeit az első, majd a másodgeneráció számára is: elidegenedés, gyökérvesztés (első generáció), majd atomizált életmód, társas magány (második generáció). A rendszerváltást követően is rosszul importált lakótelep műfajhoz törvényszerűen tapadt az ember és környezet kapcsolatának kérdése, feszegetve a problémát, hogy a lakóparkokban épülhet-e tényleges lakóközösség és érzelmi kötelék. Sokszor halljuk válaszként azt, hogy talán csak az emberek közösséghez való viszonyát kellene normalizálni, átalakítani, mert azt, amit az egyik közösség felépít, egy másik igyekszik lerombolni, tönkretenni. De vajon létezik-e „panelidentitás”, vagy másképpen mondva panelérzés, panelség? És ha igen, az hogyan hat vajon az egyénre, és ezen keresztül a társadalomra?

 

 

A vélemények és megítélések sokszínűek és szélsőségesen ellentmondóak. Ennek szerettünk volna utánajárni Csörsz Péter kollégámmal a főváros egy igencsak hírhedt és ismert negyedében, ezúttal közvetítőként használva a fényképezőgép lencséjét. Különösen érdekelt minket, hogy milyen előítéletek és sztereotípiák tapadnak a lakótelepi élethez? Vajon megtarthatjuk-e méltóságunkat, ha otthonunkból kilépve környezetünk ennek épp az ellentettjét tolja az orrunk elé nap, mint nap? Hogyan befolyásolják sorsunkat és mindennapi döntéseinket az érzéseink, amelyek lakókörnyezetünkhöz kötődnek? Vajon milyen kapaszkodókat, lehetőségeket találhatunk közösségi  életünkben, ami segíti bennünket abban, hogy az önös érdek elé a közösségi érdek kerüljön, ami végsősoron az egyéni érdekekben fog testet ölteni?

A Havanna lakótelep nevű minimetropoliszt (várost a városban) fotózva sajátos világ tárul elénk. Zsúfolt, de ezerszínű, mégis egyterű. Azt is mondhatnánk, hogy megfeleltetése a világ rendjének, amely egyben környezetünk értelmezésének lehetőségét is tágítja. Megérezhetjük a városrész hívó szavát, a letűnt, de még ma is visszhangzó korok időtlen nosztalgikus sóhajtását, a boldog kacagást, de a fájdalmas hangokat is. Legyünk bár kisemberek vagy gazdagok, magunkba szívhatjuk a lakótelep idegenségét, hogy aztán benyomásaink utálatot, közönyt vagy megbabonázott marasztalást váltsanak ki. Izgalmat, taszító és vonzó érzést, amely egy idő után talán mégis otthonos és sorsszerű.

A tömbök közötti átjárók árnyékokkal barázdált titokzatossága szinte tapintható. Megalkotja sajátos „urban legendáit”, amik láthatóvá is válnak a falakra skiccelt üzeneteken és rajzokon, s mellénk szegődve szelíden, olykor könyörtelenül ítélkezve mondják el történeteiket.

Vajon a lakótelep csupán a kopott házfalakra hazudja a mérhetetlen monumentalitást, a régi dicső napokat, a közösségi létet és a jövő sürgető felelősségét? Legyen a válaszunk bármi, a freskón, amit egy lakótelep elénk tár, ott lebeg a 20. század szelleme. Jellegzetes színeket vetít az utca aszfaltjára, a kipárolgások néha hűvösen könnyed, olykor pedig könyörtelenül füllett játékával összhangban. A korszellem hétköznapi szereplőit (a munkást) időtlenségben ábrázolja, végighurcolva hőseit az évtizedeken, míg egyes alakjaira úgy csap le, akár a keselyű. A monoton ablakerdőben láthatóvá válnak a hol egymásba fonódó, hol egymást csupán egy-egy kirívóan kritikus ponton érintő sorsok.

 

 

Úgy vélem, ez a miliő olyan anyagból áll össze, amelyet ellentétek különös keveréke alkot. Lakókörnyezetünkhöz való viszonyunkban legyünk bár önzők vagy odaadóak, látnunk kell, hogy abban a kérdésben – lakótelepen élünk vagy sem – nem vagyunk egészen szabadok. Ide születtünk? Erre telik? Felsejlik előttünk egy különös rendszer: az átöröklés, a környezet és a szabad akarat viszonyában. Akár a kártyalapok, ezek előre meghatározottak, szabadságunk azonban abban nyilvánul meg, hogy a lapokkal hogyan játszunk: mit teszünk a közösbe.

Rendszeresen felmerülő probléma például a szelektív hulladékgyűjtés, az utcákon eldobott cigerettacsikk vagy az otthagyott kutyagumi. Azt gondolom, a témához való viszonyulásunkat befolyásolja, hogy gyermekkori szocializációnk során hallottunk-e a szelektív hulladékgyűjtés értelméről, pozitív hasznáról, tapasztalható volt-e a környezetvédő magatartás abban a közegben, ahol éltünk, vagy inkább az „ez az egy amúgy sem számít” gondolat győzedelmeskedett?

Ellentarthatunk-e egy leomló ház falának? Nem hiszem.  Még akkor sem, ha közösen állunk a betontömb aljában. Mégis úgy hiszem, szülessünk bárhol, jöhetünk bárhonnan, a panelházak emberi sorsokat rejtő történeteit – ha akarjuk- hallani véljük.

 

Fotó: Csörsz Péter

 

 

 

 

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.