A kortárs művészről általánosságban megfogalmazva azt mondhatjuk, hogy olyan alkotó, aki korunk problémaköreit, gondolatait és vagy törekvéseit szeretné kifejezni, művészete által. Igaza van az olvasónak. Ez a megfogalmazás meglehetősen korlátolt értelmezést ad a dolognak, és részben lehet csak igaz, hiszen legalább annyira fontos a mű tartalma és a művész elkötelezettsége is, már ha van elkötelezettsége az alkotónak. Figyelembe kell vennünk azt is – talán egy egészen apró igazságként-, hogy amit látunk, azaz a mű, és amit leolvasunk róla, azaz a mondandó, kivel vagy mivel, és milyen összefüggésben van jelen.
A néző értelmez. A megértésnek lehetnek tudatos, vagy tudattalan forrásai. Gondolok itt többek között arra, hogy akarom érteni, mert kulturális elvárásnak szeretnék megfelelni, vagy próbálom érteni, mert valamilyen személyes meglepettség ébred bennem, amely motivál a képhez kapcsolódó gondolatfolyamok összerendezésében.
Nehézséget jelenthet persze az is, hogy a kortárs nem kapcsolódik stílusjegyekhez, hiszen jórészt hiányoznak a formai stílus típusai, ezért a narratíva és maga a művész is többértelmű, ellentmondásos, sőt akár diffúzzá lesz. Így tehát annyit talán leszögezhetünk – amennyiben szeretnénk elkerülni a félreértések sokaságát-, hogy egyetlen kortárs tárlatot sem ragadhatunk meg csupán egyetlen elvi megközelítés mentén. Úgy gondolom különösen igaz lehet ez a Gerhard Richter kiállításra, amely a Valós látszat címet viseli.
Gerhard Richter korunk egyik legismertebb képzőművésze. A szép kort megért művész napjainkra letette az ecsetet, munkásságát befejezettnek tekinti. Alkotói évei egybeesnek Európa zaklatott évtizedeivel, de a kor eseményeinek direkt mondandójától határozottan elhatárolódik. Hangsúlyozza, hogy „művészetét nem kizárólag az absztrakció jellemzi”. Azt mondja, hogy „a festészet a gondolkodás másik formája…, és nem szereti azokat az alkotásokat, amelyeket meg tud érteni”.
Gerhard Richter „mesterien és tudatosan használ mindent a modern festészet és régebbi korok művészetének eszközeiből (Tiziano, Vermeer)”, érdekli és ki is próbálja, de eltávolodik az elődök perspektíváitól, miközben új utakat keres és teremt. Témái úgy állnak előttünk, hogy azokat a művész megfosztotta a határozott állásfoglalástól, a cél és a szándék pedig egyfajta következetes spontaneitásból építkezik.
Mihez kezdjen a néző, ha a festő nem a Valamit, hanem a „Mindent” akarja megfesteni? Mit tegyen a szemlélő, ha nincs üzenet, nincs mondanivaló, ha minden, amit eddig a művészetről gondol újra gondolásra szorul? „Mi tesz egy képet képpé?”
A Magyar Nemzeti Galéria által megvalósított tárlatsorozat 4. részeként, a Valós látszat középpontjában a művésznek a valósághoz való viszonya áll. A köz- és magángyűjteményből, továbbá a művész által kifejezetten a budapesti rendezvény számára készült munkákból álló kiállítás sematikusan kalauzolja a nézőt. Láthatjuk Richter korai rajzait, többek között fotófestményeit, – a közös európai emlékezéshez köthető Birkanau-sorozatot, vagy a 48 portréból álló Történelmi képcsarnokot. Különleges élményt zsebelhetünk be Tiziano nyomán készült, fokozatosan absztrahált képsorozata megtekintésekor, míg végül eljutunk a Benjamin Katz fotográfus által, a művészt három évtizeden keresztül megörökítő fotósorozatához, amely így a teljesség igényét kelti, hiszen az alkotásoktól elérkezünk az alkotóig, a saját valóságát is megkérdőjelező művektől a műteremben bemutatott emberi hétköznapokig.
A tárlat diszkréten, de párbeszédre hívja a nézőt, amelyet a festménysorozatoknál tapasztalhatunk meg hangsúlyosan. A kérdés persze nyitva marad, így mindenki maga döntheti el, hogy kivel, mivel (a művésszel, vagy magával a művészettel?) és miről (a műről, korról, témáról, érzésről?) bocsátkozik beszélgetésbe. Úgy gondolom, a figyelem pedig emellett arra irányul, hogyan viszonyul az ember valójában a realitáshoz, amely a kétkedés és a múlandóság fogalmával összhangban vizsgálható igazán.
A kiállítás részeként megtekinthető továbbá, a Galéria erre kialakított helyiségében Gerhard Richter, a festő c. több díjat nyert dokumentumfilm (2011), amely bő másfél órában mutatja be Richter munkásságát. A film különlegessége nem csak abban áll, hogy interjúk, monológok, archív felvételek és kétszemélyes párbeszédeken keresztül láthatjuk az alkotói folyamatot (a festői technikát és annak komplex környezetét), hanem abban is, hogy bár a művész gondolkodásába továbbra sem nyerünk betekintést, mégis, a kockákon keresztül, szinte fizikai közelségbe kerülve az alkotóval, gondolatainkban eljuthatunk oda, ahová a festő is, mégpedig a külvilággal való ellentmondásos kapcsolatunkhoz, az alkotás mélységesen személyes jellegéhez és az ehhez kapcsolódó, olykor kínzóan feszült folyamat nehézségeihez.
Gerhard Richter, Betty, 1977, forrás: MNG
Összességében elmondhatjuk, hogy a tárlat alkotásai szemléltetik, hogy valóban nem egy, hanem több valóság létezik, saját percepcióink rabjaként, a saját világunk által megismert részt ruházzuk fel igaz tartalommal, és ez az, amit szemléltetni tudunk. A művész ábrázolásmódja jól mutatja, hogy a valóság akár örökre rejtve maradhat előttünk, mert a látszat az, amit általában értelmezünk.
Végezetül, említsük meg A mű szerző nélkül c. német-olasz drámát (2018). Az alkotás szabadon értelmezi és dolgozza fel Richter életeseményeit, amelyet nem mellesleg, Richter sérelmezett, és ezért álláspontja szerint, elhatárolódott a produkciótól. Így tehát, a filmben megváltoztatott név alatt fedezhetjük fel a művészt és életének egyes epizódjait, valamint azokat a személyeket, akik mély hatást gyakoroltak életére.
A közel három órát felölelő film, a 20. századi történelem monumentális tablóját tárja elénk. Betekintést nyerünk az ész által nagyon is logikusan levezethető, mégis értelmetlen pusztításba, ahogy azt a II. világháború, és az azt követő időszakban megélt történések mutatják. Láthatjuk a politika, a magánélet és a művészet érzékeny ötvözetét, miközben megrendülve szembesülünk azzal a kérdéssel, hogy tudunk-e a múlttal szembenézni, és ami a legfontosabb, elszámolni.
A festmények mellé megkapjuk a történeteket, amelyeket hús-vér emberek alakítanak, azzal a film elején elhangzó, de az egész alkotást végig kísérő kijelentéssel, hogy ne fordítsuk el a fejünket, ne csukjuk be a szemünket, mert „ami igaz, az szép”.
A valós látszat c. kiállítás megtekinthető nov. 14-ig a Magyar Nemzeti Galériában
