2021.07.27.

Kapu a tengerre

 

Némi kormánykapkodás után átszakította a szalagkorlátot, a hatalmas madárként bólintó autó belenézett a szakadékba. Egy kapu villant az emlékezetébe. Egy japán tóban álló piros cölöpökből és keresztgerendából álló torii, ami a nyugati világban nem is nagyon értelmezhető kapuként, hiszen szárnyai sincsenek. Mégis kapu, a túlvilág felé vezet.

A kapu annak ígérete, hogy valahol valami más van. Az eltérés lehet csekély, mondjuk csak épp annyi, hogy itt és ott; feltételezi a szabadságot, azt hivatott korlátozni vagy éppen megnyitni. A kapu lehetőséget szimbolizál, a kinyitás és az azon való áthaladás lehetőségét, a bezárás vagy kizárás, a bejutás vagy kijutás lehetőségét, ugyanakkor az ellenőrzés jelképe is, ahol a belépő jogosultságát mérlegelik az erre hivatottak. A torii mögött lágyan hullámzott a tenger, élesen váltak el a vörös szárfák a víz fodrozódó világoskékjétől. Tengerként is képzelhetnénk a mennyet, aminek a határa a szárazföld, kapui viszont nincsenek, hisz időben és térben nem koordináták szerint vagy a határai által megjelölhető. A mennyet mégis oly sokszor kapuval ábrázolják, mintha bizony kizárna, bár a kinnrekedtek meg azt gondolhatják, hogy bezár, mint valami ól vagy akol, és ebben annyi igazság azért lehet, hogy védelmez.

 

 

Mi lesz az autóval? Hogyan viszi be a tengerbe? A kérdés abszurditása abban a pillanatban nyilvánvaló volt, amelyikben a fejében felötlött. Ahogy a gondolatot elengedte, a feszítő érzés is megszűnt, amivel a légzsák az üléshez préselte, csak a víz maradt a kapuval, és az a kényszerítő és egyben szédítő vágy, hogy rálépjen a felületére. Egészen könnyen ment, a félelem, hogy süllyedni fog, teljesen alaptalannak bizonyult. A talpa alatt a tenger hűs volt, és biztonságos, mintha mindig is erre a sétára készült volna. Ahogy lepillantott, a víz alól a kedves használati tárgyai kandikáltak elő. Fényképek, útikönyvek, esztergályos szerszámok, félbehagyott vacsorák tányérjai, ázó evőeszközök. Mosolyogva nézte valamennyit, különösen azt a tányért, amelyik fölött Annuskával veszekedtek. Most meghittnek tűnt az a tál is, a víz tisztára mosta a többi emlékkel együtt.

 

 

 

A holmik mögött bambán meredt rá egy hal, kerülgette a lebegő tárgyakat, egykedvű, ruganyos csámpázással úszott tovább. Még egyszer visszanézett, aztán a vízbe, no nem azért, mert bármit vinni akart volna, illetve mégis, egy pillantással akart mindent magával vinni. Nem úszott az ég tükre felé, csak hagyta a közeledést megtörténni. Lassított fejest ugrott a távolba, orkánszerűen fújta bele a tüdejében maradt elhasznált levegőt. Szélesen mosolygott, majdnem bárgyún, mint a hal, hiszen előtte az új esély, távlatok sora. Mindenki azt fogja hinni, hogy megfulladt, keresik egy darabig a testét, ő meg új emberként elölről kezdhet mindent. Nincs mobilja, nincsenek papírjai, de hogyan hívják ezentúl? Amikor partra ért, ez lesz az új ember első döntése.

 

A fotók Iván István szabad bölcsész hallgató munkái.

Megosztás

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.