„A trauma feldolgozása révén pozitív energiák születhetnek”

 

INTERJÚ KROMJÁK LAURÁVAL

Nemrégiben jelent meg Remembrance and Forgiveness: Global and Interdisciplinary Perspectives on Genocide and Mass Violence címmel a Routledge Kiadó gondozásában egy kötet a közelmúlt történelmi traumáiról és az ezeket feldolgozó kulturális gyakorlatokról. A kötet létrejöttéről, a trauma természetéről és a traumafeldolgozásról az egyik szerkesztőt, a Tomori Pál Főiskola munkatársát, Kromják Laurát kérdeztem.

 

Hogyan kezdtél el foglalkozni a történelmi emlékezet és a trauma kérdéskörével?

Személyes dologgal kezdeném. Talán nagyon is annak tűnik majd. 14 évesen vesztettem el édesapámat egy autóbalesetben, ezért a trauma kérdése számomra kulcsfontosságú. Amikor már jócskán benne voltam a traumakérdés szakirodalmában, a kutatásokból kiderült számomra, hogy a túlélők, akik hasonló eseményeken estek át, a későbbi életük során vissza tudják forgatni ezeket a tapasztalatokat mások javára. Ezt úgy tudom talán megmagyarázni, hogy van egy személyes emlékünk, amit aztán másik kontextusba tudunk illeszteni, és ebben az segít, hogy a traumatikus élmény, főként, ha korán történik, az ún. gyenge (soft) kompetenciákat, a szolidaritást, az empátiát, az elfogadást növeli erőteljesen. Egy másik emlékem is ebbe az irányba vitt. Henry Moore-nak van egy nagyon szép és számomra katartikus képe. A Blitz bombázások hatása alatt készítette, és engem nagyon megérintett. BA-s hallgató voltam, amikor ezzel a képpel találkoztam. A címe, Az ülő nő az óvóhelyen – úgy jelenik itt meg az emberalak, mint egy csontváz, mintha a szövetei felnagyítva adnák ki az alakot. A II. világháború traumája, az emlékezet és a sérülékenység egyszerre jelennek meg. Amikor láttam, megértettem, hogy a sérülés a feldolgozás és az amnézia kérdéseit veti fel. Ez a kép egyértelműen arra ösztönzött, hogy a traumakutatás irányában elköteleződjem.

 

Miért éppen Bosznia volt az a terület, amelyik a doktori munkád megírásakor a kutatásaid középpontjába került?

Először a holokauszttal szerettem volna foglalkozni, de a tájékozódásom során az is kiderült számomra, hogy már hatalmas irodalma van. Szerettem volna egy olyan területet, ami a traumához hozzátesz egy új feldolgozást. Kerestem, hogy hol találom meg a hangomat, mert úgy hiszem, egy doktori értekezésnél ez nagyon fontos tényező. A nagyobb emberjogi kérdéseket tanulmányozva érkeztem Srebrenica témájához. Kevesen tudják azt, hogy a II. világháború után itt történt a legsúlyosabb genocídium Európában. A Nyugat-Balkán geopolitikai értelemben Európa peremvidékéhez tartozik, ezért is lehetséges, hogy ez a történet olyan kevéssé tárgyalt. 1995 júliusában pár nap leforgása alatt a kelet-boszniai Srebrenicában több mint nyolcezer bosnyák férfit és fiút mészároltak le. Nehéz megmondani az áldozatok közt a kiskorúak arányát, de kisbabától 90 évesig találtak holttesteket a tömegsírokban. 2001-ben a Volt Jugoszláv Területeken Elkövetett Bűncselekmények Nemzetközi Törvényszéke hivatalosan is genocídiumnak nyilvánította ezt az esetet. Tehát a történet elfeledettsége, kis nyilvánossága miatt fordultam efelé a téma felé.

A Világbank legutóbbi adatai alapján a jelenlegi boszniai lakosság 52%-a él Bosznián kívül, tehát diaszpórában. Már a háború során nagyon sokan vándoroltak el, egy valóságos menekültválság alakult ki. A kutatásom úgy kristályosodott ki, hogy a diaszpórában élő bosnyákokkal dolgoztam együtt. A világon a legnagyobb bosnyák diaszpóraközösség St. Louisban található az Egyesült Államokban, én ott töltöttem 8 hónapot egy vendégkutatói ösztöndíjjal. Egy civil szervezettel dolgoztam együtt, a Bosznia Emlékezet Projekttel.

Európán belül Bosznia olyan keresztmetszetet ad, amin keresztül a Nyugat-Balkán jobban érthetővé válik. A régió politikai, gazdasági folyamatai válnak átláthatóvá, ha a boszniai folyamatokat értjük. Jelenleg Boszniában az úgynevezett daytoni rendszer működik. Mára kiderült, hogy ez egy meglehetősen instabil rendszer, ami azt jelenti, hogy kérdésessé válik az ország jövője. A jövőben, én úgy látom, nagy szükség van olyan szakértőkre, akik a régiót értik. Magyarországon a Balkán-tanulmányok megalapozott terület, de kevesen foglalkoznak kifejezetten Boszniával. Pedig Magyarország kötődése Boszniához a Monarchia idejéből származik. Kállay Béni, a magyar-balkáni külpolitika szellemi atyjának és Bosznia kormányzójának (1882-1903) nevéhez kötődnek a mai napig fontos reformkezdeményezések. Akárhányszor járok Boszniában, úgy találom, él a Monarchiával kapcsolatban egy nagyon erős nosztalgia, ami az Nyugat-Európához való kötődés vágyával magyarázható.  Jelenleg az Európai Unióhoz történő csatlakozási kísérlet ezeket a nosztalgikus emlékeket felerősíti. A magyar kutatóknak ezért, úgy gondolom, éppen a közös történelmi múlt miatt lehet fontos szerepe.

 

A trauma természete, hogy nagyon személyes. Szorosabban véve a pszichiátria területéhez tartozik. Hogyan lehet a bölcsészet vagy a politológia felől közelíteni ehhez a témához?

Egyetértek veled. A kutatásaim során ezzel szembe kellett néznem. Más kutatók is hangsúlyozzák, hogy a trauma fogalma körül van egyfajta értelmezési zavar. Egyrészről túlságosan klinikai, a másik oldalról viszont úgy fogalmazhatnám meg, hogy a szó kimerítéséből, túlhasználatából ered a „trauma banalitása”. Manapság gyakran bármilyen lelki problémát, vagy személyes élményt, amely negatív elemet hordoz, traumának nyilvánítanak, és ez a túlélők fájdalmának a bagatellizálása felé vezet. Az egyértelműbb fogalomhasználat miatt a szakirodalomban más kifejezésekkel együtt került említésre, mint kollektív trauma, nemzeti trauma, történelmi trauma, háborús trauma. Tehát olyan kifejezések merültek fel, amelyek utalnak arra, hogy itt emberek tömegét érintő tragédiáról van szó. Két csoportról kell itt beszélnünk, hiszen az áldozatok mellet ott vannak az elkövetők is. Egy háború után felmerül a megbékélés, az igazságszolgáltatás, a kollektív megbocsájtás és az emlékezet kérdése, de tudjuk, hogy mindez nem magától jön. A bölcsészet és a társadalomtudományok azonban diskurzust teremtenek, így támpontokat adhatnak az olyan társadalmi keretek számára, mint az oktatás, az igazságszolgáltatás vagy a törvénykezés. A bölcsészet számára kihívás például, hogy hogyan tanítsunk egy történelmi traumát, ami még nagyon közel van hozzánk, adott esetben a diákok között lehet olyan, aki a családja révén érintett. Hatalmas felelősség az oktatók részéről, hogy ezekről a témákról hogyan lehet beszélni. Boszniában tanítani óriási kihívás, hiszen ugyanabban az osztályban ülhetnek teljesen különböző módon érintett személyek, akik mind a saját sérüléseiket hordozzák. A megbékélés kérdése azonban kulcsfontosságú, hiszen hozzájárul a jelenlegi gazdaság fejlődéséhez is, ami maga után vonja, hogy a hatalmi és funkcionális struktúrák nem hagyhatják figyelem nélkül a trauma kérdéskörét, és ehhez pedig feldolgozási mechanizmusokra van szükség.

 

Személyesen is találkoztál áldozatokkal. Lelkileg hogyan lehet ezeket a helyzeteket kezelni? Te hogyan véded magad az érzelmi sodrástól?

A Bosznia Emlékezet Projekt kezdeményezője, Ben Moore révén egy nagyon fontos dolgot tanultam. „Az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, ha nem hallgatunk meg másokat.” Az eredményes interjúztatás, úgy gondolom, ott kezdődik, hogy hallgatunk. Nem az együttérző gondolatok az elsődlegesek, hanem az empatikus jelenlét. A traumáról nehéz beszélnünk, főként egy olyan túlélő esetében, aki a családtagjait vesztette el. Sokszor, ha nem érkezik egy kutató, nem is kerül kimondásra, és gyakran el is felejtődik, ha a túlélő meghal. A hallgatás egy olyan aktus, amivel segítjük, és meg is ismerjük a beszélőt. Nem kellenek a szánakozó szavak, ezt megtanultam a munkám során. Az oral history területén azt szokták hangsúlyozni, hogy fontos az érzelmi integritás, ami azt jelenti, hogy meg kell próbálni kívülállónak maradni, nem mutatni az érzelmeket. Azt tapasztaltam, hogy ez nem mindig működik. Interjút készítettem egy férfival, aki a kistestvére halálát mesélte el, akit lelőttek. Ebben az esetben nem tudtam az érzelmeimet elfojtani, de azt gondolom, hogy a kutató is érző ember, és a szolidaritás jeleinek helye van. Édesapám elvesztése egy olyan szolidaritást alakított ki bennem, amit úgy érzem, vissza tudok forgatni a tudományos munka során. Ezek az emberek a saját történetüket mondják el, és ez együttérzés nélkül nem várható, a nyugalom és a megértés szükséges a hallgatáshoz, és azt gondolom, ez a túlélőknek is erőt ad. Viktor E. Frankl Az élet értelméről című könyvében egy nagyon fontos kifejezést használ, a tragikus optimizmust. Azt érti ezalatt, hogy a trauma feldolgozása révén pozitív energiák születhetnek, a feldolgozás során a túlélő meg tud erősödni.

A traumafeldolgozásnak van egy pszichológiai vonulata, de ugyanakkor van kulturális is, hogy a feldolgozás hogyan építhető be az emberek életébe. Ebben a közösségi életnek és a kulturális eredményeknek, a művészetnek és az irodalomnak nagyon fontos szerepe van. Ha valamilyen módon nem épül be a traumára való emlékezés a közösség életébe, akkor kifejezetten károssá válhat. Ha ugyanis a felejtés erőteljesebb, mint a feldolgozás, akkor a bűntett beteljesíti az elkövetők szándékát, átalakítja, vagy adott estben megszünteti a csoport kulturális identitását.

A Bosznia Emlékezet Projekt tevékenysége ezért nagyon fontos. Az oral history módszereivel archívumot építenek és digitalizálják az anyagokat, valamint alkalmassá teszik ezeket az anyagokat a tudományos feldolgozásra, és az oktatásba való beépítésébe.  A disszertációmban én is ennek a emlékgyűjteménynek az egyik feldolgozója voltam. Mondok három másik mintaszerű példát a közösségi traumafeldolgozásra. 2015-ben volt a srebrenicai mészárlás 20. évfordulója. Akkor a Missouri Historical Museum a Projekt anyagaiból összeállított egy kiállítást. A Projekt ugyanis tárgyi emlékeket is gyűjt, relikviákat és írott anyagokat. Létrejött egy koncert is – Bosnian Journeys: Generations – a Projekt és a St. Louisi Szimfonikusok közreműködésével. Itt az archívumból kerültek bemutatásra hangfelvételek, és ezt kísérték zenei részletekkel. Egy másik ilyen pozitív kezdeményezés a Fontbonne University és a Mustard Seed Theatre együttműködésével megvalósult előadás volt, amelyben a Bosnian/American: The Dance for Life című darabot a projekt hanganyagai alapján írták.

A trauma maga csak egy dolog – ennek a rögzítése persze történeti feladat, de a kérdések itt nem állhatnak meg, tovább kell vinni ezeket a feldolgozás terepe felé. Ennek a módszertannak a felismerése és megvalósítása katartikus és felemelő élménnyé változtatja az oral history módszereit.

Az idén megjelent Remembrance and Forgiveness című kötetben munkatársaddal, Ajlina Karamehic-Muratoviccsal éppen a kollektív feldolgozás gyakorlati lehetőségeit jártátok körül. Mesélj erről a könyvről! Milyen szempontú vizsgálatokat tartalmaz, és milyen konfliktusok merülnek fel benne?

A könyvnek az az egyik újdonsága, hogy a holokauszt utáni nagyobb atrocitásokat és emberjogi válságokat vizsgálja. Nincs fejezetünk a holokausztról, mert ez az a történelmi esemény, aminek a vizsgálata a későbbi genicídiumok tárgyalását lehetővé teszi. Az összes kontinensről hozunk példákat, ilyen értelemben globális a vizsgálat, szóba kerül Bosznia mellett Ruanda, Etiópia, Dél-Szudán, Dél-Afrika, Ausztrália, Kambodzsa, Indonézia, Kelet-Timor, Izrael, Palesztina, Argentína, Guatemala, El Salvador, az Egyesült Államok és Csecsenföld. A tárgyalás módját jellemzi, hogy nem korlátoztuk egy-egy tudományágra, hanem interdiszciplináris jellegű. A kutatók az antropológia, a szociológia, az irodalomtudomány, a pedagógia, az újságírás, a pszichológia, a politológia területéről érkeztek. A fő kutatási kérdés a megbocsájtás és az emlékezés kapcsolata volt, szerettük volna ennek a viszonyulásnak a lehetőségeit és a korlátait bemutatni a különböző típusú társadalmak kontextusában. Nem mindegy, hogy egy társadalom hogyan gondolkodik a megbocsájtásról és az emlékezetről, egészen más felfogásuk lehet ugyanis. A könyv fontos konklúziója, hogy széles kulturális skálán mozog mind a megbocsájtás, mint az emlékezés értelmezése.

A megbocsájtás tudománya (Forgiveness Science) Dél-Afrika területéről indult, és ezért a mai napig erős a hatása a posztkoloniális felfogásnak ebben a kérdésben. A kötetünkből kiderül, hogy ehhez képest a megbocsájtás fogalma többféle, ezért különfélék azok a kulturális mechanizmusok is, amelyek hozzá kapcsolódnak, akár a békéltető bizottságok, az oktatás, de akár a filmes, az irodalmi feldolgozások vagy a társadalmi rítusok szintjén. A példáink között fontosak ezek a konkrét gyakorlatok, de persze negatív gyakorlatok is vannak, ahol nincs előrelépés.

 

Hogy látod, mi segíti a történelmi trauma feldolgozását? Találkoztál olyan áldozatokkal, akik megerősödtek a trauma feldolgozása során?

A történelmi trauma feldolgozásának vannak eszközei, és ezeket használnunk is kell. Nagyon fontosnak tartom a párbeszédet, ami a hallgatókkal és a gyerekekkel történő párbeszédet is jelenti. Az oktatási módszerek gazdagítására van szükség. Tartottam olyan órát St. Louis-ban, ahol meghívtam túlélőt, aki mesélt a hallgatóknak a személyes tapasztalatairól.  Továbbá a kiállítások, a fellelhető közösségek kulturális gyakorlatainak átadása is segíthet. 

Ilyen a Photovoice mozgalom, ami szintén támogatja a fiatalok érzékenyítését. Kamerát adnak a fiatalok kezébe, hogy lefényképezzék az életük egy olyan jelenetét, amivel kapcsolatban párbeszédet szeretnének kezdeményezni. Boszniában például hatalmas probléma a munkanélküliség. A fiatalok egy-egy ilyen Photovoice projekt keretében a munkanélküliség hatását örökítették meg. Az ilyen alkotásoknak olyan hatása lehet, hogy megszólít nagyobb csoportokat, vagy akár a vezető rétegeket is. Ez a munka az alkotóik számára is építőjellegű, mert támogatja a felismerést és az önkifejeződést, de ugyanakkor a párbeszéd melletti elköteleződést is.

A generációváltással az emlékek elvesztése a szakirodalomban gyakran úgy kerül említésre, mint egy „második halál,” ezért a megőrzés a feldolgozás alapja. Persze nem feledkezhetünk meg közben arról sem, hogy az emlékezet, ahogy a nosztalgia is, könnyen átcsaphat nacionalizmusba, nagyon veszélyessé válhat, mert kisajátíthatják egyes csoportok. Az emlékezetpolitika és az alulról jövő közösségi kezdeményezések, valamint a kutatás területe között ezért elengedhetetlennek látom a párbeszédet.