2021.03.04.
Tomori világÖnismeretSemmi sem tart örökké

Semmi sem tart örökké

 

Az életünk során már rövidtávon is megtapasztalhatjuk, hogy minden változik körülöttünk. Ez egy közhely, de vajon belegondolunk-e miről szól? Felismerjük-e, milyen következményekkel jár, hogy figyelmen kívül hagyjuk a nyilvánvalót? Mert úgy tűnik, a következmények ignorálása zajlik, a többség egyszerűen legyint egyet rá. Miért is lenne fontos, hogy kicsit tudatosabban közelítsünk ehhez a témához? Azért, mert a legyintéssel egy ellentétes irányú hatást hozunk létre. E két erő között lévő nagy különbség pedig feszültséget hoz létre, amit megélünk, de nem veszünk észre a sok egyéb stressztényező között, pedig komoly következményei vannak.

Ezek a következmények elkerülhetők. Nézzük meg közelebbről miről is van szó.

Eglesz Kálmán, A Tomori Pál Főiskola oktatója

Mi magunk is változunk születésünktől életünk végéig. Különböző életszakaszainkban másként nézünk ki, más-más ruhákat hordunk, más-más fontos a számunkra. Hasonló módon minden változik, leginkább a változás sebességében és jellegében érhető tetten a különbség. Ha erről nem akarunk tudomást venni, akkor keletkezik a feszültség. Megtapasztalható példája ennek az öregedéshez való viszony. Aki nem hajlandó elfogadni, hogy a teste elhasználódik, ragaszkodik a megszokott külsejéhez, aktivitásaihoz stb., az nehezen fogja megélni, hogy bizony eljár felette is az idő. Aki pedig elfogadja a változást, az igyekszik alkalmazkodni hozzá és kihozni belőle a legjobbat a maga számára. Ezzel valójában nemcsak magának tesz jót, hanem a közvetlen és tágabb környezetének, mert azzal, hogy elfogadóan és aktívan áll a dolgaihoz, ezt a kisugárzást megérzi a társasága is.

Látható tehát, hogy a ragaszkodás, illetve az elfogadás hiánya, és még mélyebben a változástól való félelem áll a háttérben. Bizony az élet egyre erősebben követeli meg, hogy megtanuljunk elfogadni. Ez pedig nem olyan egyszerű dolog. Sokan vannak, akik nem szívesen mozdulnak ki a komfortzónájukból. Pedig az elfogadás sokszor ezt igényli. De hiába, ha a szokásaink rabjai vagyunk, ha birtokolni akarunk tárgyakat, pozíciókat, szerzett előjogokat, előnyöket, titulusokat, embereket, stb. Persze sok minden máshoz is tudunk ragaszkodni. Sokan szeretjük a kényelmet és kényelmetlenségként élünk meg minden körülményt, ami változással jár. Kiválóan benne maradunk olyan élethelyzetekben, melyek ugyan nem kellemesek számunkra, de már ismerjük és abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy nem nagyon érhet bennük meglepetés. Tipikusan ilyen lehet egy kellemetlen munkahely, egy kiürült párkapcsolat és még sorolhatnám. Ezek azok a szituációk, melyekről elszenvedőik sokasága azt mondja, elfogadtam. Ezzel csak az a bibi, hogy továbbra is szenvednek, tehát inkább az a szó illik ide, hogy beletörődtem, ami végső soron a ragaszkodásnak egy formája. Ha valóban elfogadunk valamit, akkor az addig hozzá kapcsolódó szenvedés, vagy feszültség megszűnik és gond nélkül el tudjuk engedni.

Eddig csupán a felszínt karcolgattuk. Van a ragaszkodásnak egy mélyebb rétege, ami sokkal kevésbé nyilvánvaló számunkra, mert nem igazán figyelünk rá. Ez pedig a gondolataink és az érzelmeink szintje. Itt születnek a feltételezéseink, a véleményeink, a sztereotípiáink és az előítéleteink. Ezek kialakulásában nagy hatással vannak ránk az általunk nagyra tartott emberek véleménye, a mainstream médiában olvasható „igazságok”, a közvélemény, melyekről tudhatjuk, hogy mindenféle érdek és befolyás mentén alakulnak ki. Ezekhez is tudunk ragaszkodni anélkül, hogy tudatában lennénk. Pontosan emiatt, látszólag észrevétlenül kötjük gúzsba magunkat, mert a ragaszkodás megállít, konzervál, rugalmatlanná tesz, csökkenti az alkalmazkodó képességet és hamis biztonságérzetet ad. Hamisat, mert bármikor elveszíthetünk bármit, bárkit anélkül, hogy esélyünk lenne a megtartására.

A szeretett valami, valaki elvesztése szenvedéssel jár, de legalábbis meggyászoljuk. A gyász fontos és szükséges része az életnek, mégse felejtsük el, hogy elsősorban azért szenvedünk, mert saját magunkat sajnáljuk a veszteség miatt, és amiatt, amilyen következményekkel az új élethelyzet jár számunkra. Semmi sem tart örökké. Minden elhasználódik, elértéktelenedik, érdektelenné válik, kikopik, megszűnik az érdeklődés iránta, már nem tarjuk fontosnak stb.  Tehát előbb-utóbb el kell köszönjünk tőle. Ha tudatában vagyunk e folyamatnak, akkor ez egy fokozatosan zajló elengedés lesz. Van időnk felkészülni rá, s végül eljön a pont, amikor a saját döntésünk által válunk meg tőle. Szenvedést hoz ez a döntés? Vannak esetek, amikor igen, de összehasonlíthatatlanul kisebbet, mintha hirtelen történne. Ha például imádott öreg autónkra már jóval többet kell költeni, mint amennyit ér, hogy fenntartjuk, akkor fokozatosan eljutunk odáig, hogy megváljuk tőle. Hasonlóan történhet ez egy párkapcsolatban is, amikor elmúlik a szerelem, eloszlik a „lila köd” és felszínre kerül a valódi jellemünk, a hibáinkat már nem fedi el semmi, egyszer csak eljuthatunk oda, hogy már nem tudjuk megadni egymásnak azt, amitől működött a kapcsolat és elválnak útjaink. Ezek nem könnyű élmények és egészen másképp éljük meg, ha mindez hirtelen történik. Drámai történésként tapasztalhatjuk meg a veszteséget, erős érzelmek által kísért helyzetekbe kerülünk, és a változás számunkra olykor elviselhetetlennek tűnik. Pedig ugyan az történik, mint a korábbi példákban, csak két körülményben van különbség: a folyamat időtartamában és abban, hogy nem a saját akaratunk eredményének tulajdonítjuk, ami történik.

Ragaszkodhatunk az érzelmeinkhez is. Ha valakivel kapcsolatban lesz egy számunkra kellemetlen tapasztalatunk, hajlamosak vagyunk az illetőt beskatulyázni egyéni, csoportos és társadalmi szinten egyaránt. Eldöntjük róla, hogy jó vagy rossz. Ehhez a skatulyához nemcsak a konkrét történés, hanem az ennek kapcsán megfogalmazódott feltételezések is társulnak, melyeket hajlamosak vagyunk tényekként kezelni a továbbiakban. A véleményformáláshoz persze az előtoluló érzelmek is hozzátartoznak. Függetlenül attól, hogy ezt a magunk megfontolásából hozzuk létre, vagy mások hatására teszünk bármit, bárkit a skatulyába, egy biztos, onnan nagyon nehéz kikerülnie. A nehézség főként annak tulajdonítható, hogy ragaszkodunk azokhoz az érzelmeinkhez, melyeket a skatulyába rakotthoz társítottunk, ezzel pedig mintegy eldöntjük azt is, hogy ez már soha nem fog változni. Nos, ebben bizonyosan tévedünk. Az a tapasztalat, hogy nincs olyan, hogy valami nem változik ebben a világban. Még a mégoly időtállónak tűnő dolgok, mint például a kőből, betonból készült épületek, vagy akár a hatalmas hegyek is lassan átalakulnak. Igaz, ehhez sok-sok emberöltőnyi időre van szükség. Az életünk során minket körül vevő környezetünk esetében jellemzően ennél sokkal gyorsabban tapasztalható a folyamat.

Hasznosnak tűnik odafigyelni a ragaszkodásainkra és mindarra, ami szenvedést okoz nekünk, mert sok közülük kiégéshez is vezet ugyan, de tehetünk azért, hogy megszüntessük. Az is közhely ma már, hogy nem igazán tudunk mást megváltoztatni, vagy csak sziszifuszi erőfeszítéssel is egy cseppnyit, ám magunkon sokkal könnyebben változtathatunk. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, először fel kell ismernünk e közhely igazságát, majd fel kell ismernünk a változtatás szükségességét, amit nyerünk, nem kevesebb, mint az önismeretünk bővítésének egyik remek lehetősége, ami – nem mellesleg – kivezethet a csapdából, vagy segíthet elkerülni a beleesést.

A másik nagy csapda a félelem. Most csak az említés szintjén került szóba, de a következő írások egyikében erről is szó lesz.

 

A kép forrása: TheBrockenInaGlory Wikimedia Common

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.