2021.10.27.
Tomori világTesztelve!A világ, amiben élünk – Interjú Schein Gábor íróval

A világ, amiben élünk – Interjú Schein Gábor íróval

 

Schein Gábor a kortárs magyar irodalom igen sokoldalú szerzője: ír mesét, novellát, regényt, esszét, drámát, verset, sőt fordít és tanít is. Tevékenységét számos irodalmi díjjal ismerték el. Az alkotás motivációiról, kedvenc műveiről, az írói életstílusról, valamint az irodalom közéleti szerepéről kérdezte őt Kissné Budai Rita.

 

Nem hiszem, hogy kikerülhető, hogy a személyes szállal kezdjem: osztálytársak voltunk a budapesti József Attila Gimnáziumban. Ebből kifolyólag tanúja lehettem a pályád kezdetének, olvashattam legelső verseidet. Amikor leérettségiztünk, úgy könyveltünk el téged, hogy költő vagy. A költészettől a többi műfajhoz hogyan jutottál el? Ez tudatosan tervezett vagy inkább spontán folyamat volt?

 

Nem volt semmi terv. Sokáig csak verseket írtam. Egy ideig az epikus beszédformák is jól megfértek a versekben, habár a műfajok átmenetei, határvidékei mindig nagyon érdekeltek. De kezdetben a mesék is verses mesék voltak. Aztán az emlékezés epikuma kezdte szétfeszíteni a verses kereteket, de ez még akkor sem eredményezett azonnal prózát, inkább egyfajta átmenetet. A (retus) című kötet 2003-ban jelent meg, de az anyaga egy-két évvel korábban keletkezett. Prózaversek alkották. Ez volt a fordulópont. Utána vált szét nálam a vers és a próza, és élnek azóta is egymás mellett, egymást váltva.

 

 

 

Tudom, hogy mindig problémás egyetlen kedvencet kiválasztani, mégis nagyon érdekelne, hogy van-e olyan író vagy költő, akit a legközelebb érzel magadhoz. Ugyanígy az is, hogy a saját műveid között van-e kedvenced, és ha igen, akkor miért pont az.

 

Azt hiszem, az irodalomban irodalmi családok vannak. Olyan írók, akik esetleg különböző nyelveken írnak, más korokban éltek, de a szemléletük mégis összefűzi őket. Ugyanaz az író persze több családhoz is tartozhat. Ráadásul ez a rokoni érzés az idővel változhat. Nekem ilyen írók, költők, akikhez közel éreztem vagy érzem magamat, Flaubert, Kafka, Rilke, Füst Milán, Mandelstam, József Attila, Camus, Brodszkij, Celan, Beckett, Venclova, Pilinszky, Weöres Sándor, Kertész Imre, Nádas Péter, Pynchon, Takács Zsuzsa, Borbély Szilárd.

Hogy van-e kedvencem a saját könyveim közül? Hát, leginkább mindig az, aminek a kiadására készülök. Most az Ó, rinocérosz. Úgy érzem, ezt később is szeretni fogom. De a többi közül is van ilyen, habár a korábbi könyveimet csak ritkán veszem kézbe. Ilyen az Irijám és Jonibe, a Bolondok tornya, a Mordecháj könyve és az Egy angyal önéletrajzai.

 

A életformád, amelyben helyet kap az egyetemi irodalomtörténet-tanítás, a bécsi vendégfélévek, az író-olvasó találkozók, mennyiben felel meg annak az életstílusnak, amit ideálisnak éreznél? Vannak-e akadályozó tényezők, amelyekkel meg kell küzdened, és vannak-e vágyott inspirációs tényezők, amelyek segítenék a kreatív alkotómunkádat?

 

Az életformámat alapvetően én választottam. De a választás sok kényszerrel is jár, és ezek időnként nagyon nehézzé teszik a dolgomat. Semmiképpen nem akartam az irodalomból élni, mert úgy éreztem, az kiszolgáltatottá tehet. Kiszolgáltatottá például a termeléskényszernek.Ezért és a szerencsémnek köszönhetően kezdtem tanítani az egyetemen. Ez viszont sok munkát és felelősséget jelent, tulajdonképpen egy teljes életet lekötne. Nekem viszont az írás fontosabb, vagyis két életre valót kell vinnem. Az egyeztetés napi gond. Főleg a regényírás az, ami folyamatos szellemi és testi jelenlétet igényel. És mindemellett még ott vannak a különféle fellépési alkalmak, amit azért szigorú keretek közt tartok. Amikor külföldön vagyok, akkor ez az egész egy kicsit egyszerűbbé válik. A külföldi időszakok sokszor olyan inspirációkat adnak, amelyekre nem is számítok. Ilyen váratlan inspirációnak volt az eredménye a Bolondok tornya című kötet, vagy épp a következő, márciusban megjelenő könyv, az Ó, rinocérosz. Ugyanígy sokat kapok a beszélgetésektől, és a találkozásoktól más művészetekkel. Én különösen az építészetre és a képzőművészetre vagyok érzékeny. 

 

A 20. század történelme és a jelen politikai és társadalmi viszonyai is állandó elemei a műveidnek. Mit gondolsz, a jelen hazai körülmények között milyen lehetősége van az irodalomnak, hogy formálja a társadalmat, az általános szemléletmódot, a politikai kultúrát?

 

A társadalom túlságosan elvont kategória számomra. És nem csak elvont, hanem túlságosan nagy is. Az olvasás viszont személyes dolog. Ráadásul olyan, ami sok időt igényel, és nem felel meg az uralkodó normáknak, hiszen nem termel semmit, és fogyasztás nélkül múlatja az időt. De hogy esélyem legyen válaszolni a kérdésedre, először azt kellene megnéznem, milyen a valós viszonya ma az irodalmi működésnek a politikai és piaci kultúrához. A válaszom így az illendőnél hosszabb lesz, és lehet, hogy nem fogod válasznak tekinteni. Azért megpróbálom.

A művészet közvetítésének médiuma ma a piac. A piacon áruk cserélnek gazdát, következésképpen a regény és a verseskötet is áruként jelenik meg. Tárgyak, amelyeket kiadókban és nyomdákban állítanak elő, interneten vagy boltban lehet őket megvásárolni, reklámozzák őket, hasznot vagy veszteséget termelnek. Mégis vonakodnánk egy regényt vagy egy verset tartalmi értelemben is árunak tekinteni, pedig a könyvesboltokban kapható termékek  többsége vásárlói igények és szokások kielégítését szolgálja. A könyvnek az európai kultúrában játszott szerepe miatt különleges aurát tulajdonítunk. Ez az aura a személyiség jelenlétéből következik. Megtanultuk és tapasztaljuk, hogy jelentős művek befogadásához a legsajátabb kérdéseinkkel kell szembenéznünk. Nem szívesen ismernénk el, hogy ami számunkra ennyire személyes, annak köze van az árufunkcióhoz. A piac sem kívánja ezt a kapcsolatot leleplezni. Ellenkezőleg, a piac fetisizálja a személyest. Nem csupán a diktatúrákra, a piac működésére is érvényes a Brian élete című film legendás jelenete: “ti mind egyéniségek vagytok”.  A példányszámokon látszik, hogy ha elég sok ember szavaz egy könyvre, a többiek már könnyen csatlakoznak hozzájuk. Kerülni szeretnék a kockázatot. A művészeti piac megkívánja és támogatja az autonóm szerzői és olvasói személyesség illúzióját. A nárcizmusról van szó. A nárcizmus a személyiség piaci fikciója. Ezért a tényleges hatás és jelenlét feltételének azt látom, ha a mű, amelyet persze a piac közvetít az olvasó számára, tudatosan képes ellenszegülni a piac által táplált illúzióknak, és közvetlen kockázatokat vállal.

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.