Beköszöntött az ősz, a nappalok egyre rövidebbek, az esték pedig egyre hosszabbak, így egy-egy szabad délután kitűnő alkalmat ad arra, hogy egy sorozatrajongó „darálásba” kezdjen. A múlt héten az egyik legnagyobb streaming szolgáltató oldalán kutakodtam egy újabb néznivaló után, amikor belefutottam a 2020. május 11-én bemutatott Ez minden, amit tudok című miniszériába. A hat részből, összesen 378 perc játékidőből álló rövid sorozat alapjául egy New York Times bestseller szolgált, mely 1998-ban jelent meg Wally Lamb tollából.
A történet középpontjában egy ikerpár, Dominick és Thomas Birdsey állnak. A testvérek sem kívülről, sem belső tulajdonságaikat tekintve nem hasonlítanak egymásra: Dominick többek között normál testalkatú, göndör hajú, dühös és boldogtalan, de (még) az amerikai társdalom tagja, míg Thomas túlsúlyos, egyenes hajú és mentálisan terhelt, paranoid skizofréniája miatt felnőtt élete nagy részét intézetekben tölti. A fiúkat két dolog köti össze: a tragédiáktól terhes sorsuk és az egymás iránti szeretetük. A sztori egy önpusztító eseménnyel kezdődik 1991-ben, de Dominick visszaemlékezései, valamint az anyai nagyapa memoárja segítségével az író végigkalauzolja a nézőt több generációra visszamenően a Birdsey família történetében, miközben fajsúlyos társadalmi problémákkal kapcsolatos kérdések bukkannak fel.
A testvérpárt ugyanaz a színész keltette életre, aki nem más, mint a háromszoros Oscar-jelölt Mark Ruffalo. A forgatáson nem alkalmaztak kövérítő jelmezt vagy egyéb speciális trükköt Thomas és Dominick megformálásához: a főszereplő előbb eljátszotta Dominick jeleneteit, majd felhízlalta magát és néhány héttel később belebújt Thomas bőrébe. Mark Ruffalo a szélesvásznon már minden műfajt kipróbált: szerepelt romantikus komédiában (Hirtelen 30), drámában (Spotlight), valamint sokan a Marvel-univerzum Hulk-jaként ismerik, de a tévézés területén ez volt az első igazi nagy dobása, ami rögtön egy Emmy-díjat is jelentett számára, valamint egy 8,2 pontos IMDB értékelést.
Az Ez minden, amit tudok teljes egészében magába szippantott, mintha egy örvénybe kerültem volna. A zenei aláfestés, a fényképezés, a történetmesélés tempója és a fantasztikus színészi teljesítmények – kiemelve Mark Ruffalon kívül az exfeleségként megjelenő Kathryn Hahnt vagy a szociális munkás szerepét felöltő Rosie O’Donnell-t- mind azt a célt szolgálták, hogy a megjelenített emberi sorsok húsba vágóan, csontig hatolva hassanak a nézőre. Napokkal később is azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg létezik-e generációkon átívelő büntetés, vajon mennyi szenvedést, lelki és fizikai fájdalmat képes elviselni egy ember, vajon tényleg van remény, illetve kiút egy olyan életből, amelyet a tragikus jelző nem képes leírni.
Napjainkban a végtelennek tűnő híráradatban a legtöbb információ globális problémával kapcsolatos, egy-egy szerencsétlenség, egy név nélküli, újabb statisztikai adatot jelent, miközben minden hír mögött valós emberi sorsok állnak. Ez a sorozat segít abban, hogy ismét lássuk az egyént, hogy beengedjünk egy arccal és névvel rendelkező embert, hogy átéljük a szomorúságát. Dominick szerint „a megbocsátásból szeretet fakad, a pusztításból újjáépítés, és Isten létezését az emberi kötelékek bizonyítják”. Ez az az igazság, ami számára elérhetővé vált, ezáltal nyert értelmet a szenvedésekkel teli élete, ez minden, amit Ő tud. Azt kívánom, bárcsak legalább ennyit tudnánk mi, nézők is.
A kiemelt kép átalakítás eredménye, az eredeti forrása: Wikimedia Commons
