Az elmúlt szemeszterben Dömény Gábor, szabad bölcsész hallgatónk részt vett az országos Kossuth Szónokversenyen, ami a magyarországi felsőoktatási intézmények legkomolyabb nyilvános beszéd alkotását és előadását értékelő rendezvénye. A verseny két napig tartott, és ezalatt egy előre megírt és egy helyben rögtönzött szónoklattal kellett a résztvevőknek előrukkolniuk, ráadásul egyáltalán nem egyszerű témákban. Gábor erről a megmérettetésről egy különdíjjal jött el, aztán pár hónap múlva egy újabb elismerést kapott.
Először az országos versenyről kérdezlek. Az első beszéded témája egy kifejezetten sokszor felvetett, és ezért jócskán terhelt filozófiai kérdés, a szabadság volt egy Kossuth-idézet alapján. Egyáltalán nem hétköznapi téma. Milyen élmény volt előadnod a beszédedet egy egészen nagy közönség előtt, ahol ráadásul a zsűri asztalánál igen elismert, köztiszteletben álló tagok ültek, mint Grétsy László és Adamikné Jászó Anna, és milyen volt hallgatni a többiek beszédét ugyanerre a témára?
Ellentétes érzéseim vannak, amikor erre, az első nyilvános beszédemre visszagondolok. Egyfelől nagyon nehezen találtam a Kossuth-idézet által kijelölt téma és önmagam között a kapcsolatot. Az olvasó kedvéért hadd említsem meg ezt az idézetet, hadd hümmögjenek ők is felette: „az igazságos ember mindenkit szabadnak kíván, az igazságtalan, csak önmagát”. Bevallom nem tudtam elképzelni, hogy mit tudok majd hozzáfűzni ehhez az idézethez. Ha ma kellene például megszólalnom ebben a témában, sokkal alaposabban végiggondolnám, hogy ki is a közönség, akihez szeretnék beszélni. Tudtam, hogy a zsűriben a magyar nyelvművelés elismert tagjai foglalnak helyet, és ettől nem igazán tudtam elvonatkoztatni, amikor azon gondolkoztam, kihez is kellene beszélnem. Pedig a terem tele volt velem egykorú, fiatal diákokkal, amit előzetesen nem képzeltem el igazán. Ezáltal amikor ott álltam előttük, úgy éreztem ütközik a beszédem stílusa és a retorika egyik alapvető kérdése: ki a közönség? Zömében a többiek beszédén is azt érzetem, hogy inkább egy filozófiai diskurzushoz kívánnak szólni, mintsem hozzám, vagy többi diákhoz. Voltak azonban igazán kreatív megoldások is, amik nagyon tetszettek, például egy jogász hallgató egy tárgyalás keretében fejtette ki az érveit, eljátszva a pro és kontra oldalt.
Mit éreztél nehezebbnek a versenyen, a megtanult beszéd hiteles előadását vagy a rögtönzést?
A rögtönzött beszédre fél óránk volt felkészülni, és összesen 3 percben adhattuk elő a gondolatainkat. Ez elsőre nehéznek hangzik, azonban nagyon hiszek abban, hogy egy beszéd csak akkor lehet élő, a közönséggel együtt lélegző, ha az előadó képes rögtönözni, reagálni a beúszó gondolataira, a közönségre gyakorolt hatását képes letapogatni, és adott esetben váltani menet közben. Erre tökéletes gyakorlat a rögtönzött beszéd, amit én jobban élveztem, mint a megtanult előadást, mert kedvelem az olyan helyzeteket, ahol nagyobb lehetőség van játszani a keretek között. Emellett abban okozott még könnyebbséget ez az improvizált beszéd, hogy már nem ismeretlenül álltam a közönség elé, és főképp arra törekedtem, hogy olyan stílusa legyen az előadásnak, ami úgy éreztem hiányzott a megtanult szöveg esetében. Például engedtem, hogy a humor is megjelenjen.
A versenyen nyert különdíjad egy kurzus volt a Szónok Születik Retorikaiskolában. Egy többhetes képzésen vehettél részt. Hogy érzed, mit kaptál itt?
Nagyon örültem annak, hogy retorikával foglalkozhatok egy kurzus keretein belül. A fő célkitűzésem az volt, hogy rátaláljak arra, hogy hogyan tudok én, a teljes lényemmel beállni a mondandóm mögé. Ez a célkitűzés egy belső késztetés eredménye, és egy külsőé is egyben, ugyanis azt látom, hogy rengeteg üzenetet adunk fel egymásnak a személyközi kommunikáció során, például a közösségi oldalakon, illetve a tömegkommunikáció során egyaránt. Ez bennem úgy csapódik le, hogy zaj van, és én a legkevésbé sem szeretném ezt növelni. Viszont passzív sem akarok maradni. Mi hát a megoldás? – tettem fel magamnak az elmúlt években a kérdést. A retorikában találtam válaszokat, vagy legalábbis segítségre leltem. A Szónok Születik képzés volt az, ami elérhető közelségbe hozta ezeket a válaszokat (amik nyilván nem általános érvényű megfejtések, hanem bennem lejátszódó folyamatok belátásai). A képzésen a sok tanulságos retorikai gyakorlat mellett jelentős időt fordítottak a trénereink a személyes adottságok, illetve problémák feltárására. Önismereti oldalról közelítettünk meg sok témát. Például minden egyes beszédünk után megkérdeztek minket, hogy szerintünk hogy sikerült az éppen előadott szónoklat. Számomra ez kifejezetten nehezen ment. Vagy nagyon lehúztam magam, vagy nem nagyon akartam mondani semmit a beszédem milyenségéről. Feszült voltam ettől az önértékeléstől, mert úgy éreztem, hogy az előadásomban felépítettem egy „szerepet”, és most ízekre kell szedjem, fel kell tárjam, hogy például ezt meg azt mégsem tudom olyan magabiztosan állítani, mint a beszéd alatt, vagy nem is lelkesedem annyira ezért meg azért, mint amennyire azt akartam, hogy higgyék, hogy lelkesedem. Röviden, a csinosra festett álarcot egyből le kellett venni.
Dömény Gábor, a Tomori Pál Főiskola hallgatója a Szónok Születik gálaest Szókrátész-díjával
Kiszolgáltatott egy érzés volt, sokszor mintha meztelenül álltam volna a csoport előtt. Azonban pont az ilyen pillanatok juttattak el a legjelentősebb dologhoz, amit kaptam az iskolától. A beszédeim elkezdtek arról szólni, hogy nem csak a félelmeimet ügyesen palástolva adjak elő, hanem azokkal tegező viszonyba kerüljek, és rájöttem, hogy az egyik legnagyobb érzelmi forrásomként tudom a beszédeimben használni őket. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerekkori traumák, illetve a tinédzser kori szerelmi csalódások sorát erőszakoltam bele az előadásokba, figyelembe se véve, hogy ez mást esetleg nem érdekel, inkább arról van szó, hogy nem akartam mindenáron egy olyan szónok benyomását kelteni, mint aki nem fél semmitől, és nincsenek például olyanok a beszédében, hogy „nem tudom”, „erre nem tudom a választ”.
A Szónok Születik kurzus egy újabb megmérettetéssel zárult, ahol ismét nyilvános beszédet kellett mondanod, ráadásul itt is nagy sikert értél el. Mesélnél erről?
Egy gálaesttel zárult a képzés, ahol 8 perces beszédeket adtunk elő. Én a csendről beszéltem, annak apropóján, hogy a kijárási korlátozás alatt, a lecsökkent mozgás miatt, időnként olyan csend állt be, hogy a külvárosi éjjeleken a pacsirta énekében lehetett például gyönyörködni. Úgy gondoltam, hogy ez egy megfelelő alkalom arra, hogy vizsgálatot tartsunk arról, hogy milyen is a viszonyunk a csenddel. Kifejezetten élveztem erről a témáról előadni, és adta magát az az ironikus helyzet, hogy én dobolok, amit nem a legvisszafogottabb hangszerként tartanak ugye számon. Őszintén úgy gondolom, hogy erre a gálaestre érett be mindaz, ami lezajlott bennem a Kossuth szónokverseny, illetve a Szónok Születik képzés alatt. Ezen az estén sikerült megélnem, hogy képes vagyok valami olyasmit adni az embereknek, amitől ők is, illetve én is többé válhatunk. A belső megerősítésen túl, kívülről is nagyon lelkesítő visszajelzést kaptam, ugyanis a beszédemmel elnyertem az este legjobb szónokának járó Szókratész-díjat.
Hogy látod most, a retorikai tudás vagy az a gyakorlat, hogy mások előtt összeszedetten kell megnyilatkoznod, hol lehet a segítségedre majd a későbbiekben?
Szinte bárhol. Az énünk elemi része az, ahogyan kifejezzük magunkat. Retorikai fogásokat alkalmazunk lépten-nyomon, csak ennek legfeljebb nem vagyunk a tudatában, és adott esetben nem biztos, hogy megfelelően, vagy jókor használjuk az eszközöket. Ezekből komoly félreértések is születhetnek. Például kinek nincsenek álmatlan éjszakái egy-egy elhangzott szó miatt, aminek bár a tartalmát értjük, de valódi szándékát nem fejtettük meg, és azon rágódunk, hogy vajon a másik hogyan is gondolta… miért hangsúlyozta olyan sejtelmesen azt a „köszönömöt”, miért nézett el felettem, amikor azt mondta „ persze, hogy szeretlek”. Talán nehezen képzelhető el, hogy nekünk is lehet közünk a retorikához, hogy nem csak a tárgyalótermek világára, és a politikusok megnyilatkozásaira koncentrálódó szóval való csűrés-csavarásról van szó. Számomra elsősorban egy komoly önismeretei folyamat a retorikával való ismerkedés, mert ahogy én használom a beszédet arra, hogy érthetően, tisztán, világosan beszéljek, úgy ő is próbára tesz engem, hogy vajon mi is van az érthetőség, a tisztaság, illetve a világosság mögött, azaz a szavaim konkrét jelentésén túl, igazából ki vagyok én.
