Élt egyszer egy faun Németországban, a Bärenfichtenweiher-tó melletti erdőben, Günternek hívták. Négyszázkilencven éves volt, de jól tartotta magát, alig látszott többnek harmincötnél. A faun kifinomult érzékeiről volt híres, értett a bonyolult ízekhez, boldogságra talált a tapintásban, a zenében s a szépségben is, és egyébként összehasonlíthatatlanul kevesebb nővel volt dolga, mint amennyivel hírbe hozták. Az egész botrány Maxnak, az unokatestvérének hibájából tört ki, aki szinte megszólalásig hasonlított Günterre. Max egyszerűen nem tehetett róla, minden nimfa, tündér és halandó nő tetszett neki korra, alkatra, hajszínre tekintet nélkül, a barátai reménykedtek abban, hogy egyszer csak lecsillapodik, de hiába, és akkor aztán a család szervezett is Maxnak egy intervenciót. Azon elmondták, hogy szeretik őt őszintén, nagyon, de hogy már nem lehet kibírni az erdőben, mert akármelyiküket meglátják a nők, mindig összevissza átkozzák őket, mindegy, melyikük van ott, a nők nem látnak a feldúltságtól. Különbséget, pedig nem tudnak tenni ebben az idegállapotban. Aztán a családtagok megkérték Maxot, hogy próbálja mérsékelni magát, és ő meg is tett mindent később, amit tudott.
Günter a kinézetén kívül semmiben sem hasonlított Maxra, magányosan élt hosszú évszázadokon át, szabadidejében a növényeket tanulmányozta, ismerte az eredetüket, hogy melyik közülük milyen bajra való, az erdő vadjai hozzá jártak kezelésekre, terapeuta volt Günter lelki és testi értelemben egyaránt. Karel, a Csehországban született páva volt Günter legjobb barátja. Bármelyik étterembe ültek be Günterrel, a páva először értetlenkedve olvasta föl az étlapot, aztán rend szerint káposztát rendelt knédlivel, Günternek az idegeire ment azzal, hogy kétpofára zabált, félig rágott meg mindent, aztán lehetett látni, ahogyan a nagy knédligombócok leszánkáznak Karel nyakán a gyomráig.
– Öregem, ez gusztustalan – mondta Günter ilyenkor. Karel elégedetten bólintott, mintha dicséretet kapott volna.
Karel korábban egyébként egy hamburgi lokálban dolgozott, párizsi tyúkokat léptetett fel alakformáló dresszekben óriási sikerrel, de ahogyan az évek teltek, elunta az éjszakázást és átköltözött Hessenbe. Itt találkozott Günterrel egy távoli rokonának az esküvőjén, ahová ő is és Günter is egyedül érkeztek. Mindketten a belső szépség rabjai voltak, erről beszélgettek, aztán össze is jártak egyre gyakrabban, és hét évvel később a faun felajánlotta a pávának, hogy költözzön a birtokra, végül is, agglegények mind a ketten, a lakás pedig tágas, gyönyörű kilátás nyílik onnan a tóra, Karel megkaphatja a nyugati szárnyat.
A páva nem gondolkodott hosszan, elfogadta az ajánlatot, és éltek ott a házban, sakkoztak, néha együtt vacsoráztak, de látta Karel, hogy Günter nagyon magányos. Az jutott az eszébe, hogy vakrandikat szervez majd Güntenek, volt is ötlete arra, hogy kik illenének a faunhoz a közeli Schmitten városában. Günter háromszor bebumlizott Schmittenbe, mindannyiszor fáradtan és csalódottan tért haza, aztán mondta neki Karel, hogy van még egy valaki, egy lány abból a kastélyból, amelyik a tó másik partjáról idelátszik. A faun pontosan tudta, kiről beszél Karel, évek óta figyelte a lányt titokban, és mindahányszor meglátta, róla kezdett álmodozni, aztán elhessegette a gondolatot, ügyetlennek érezte magát a lány közelében és ostobának, legszívesebben csak elájult volna, valahányszor az látótávolságba került.
Karel néhány nap múlva azzal a hírrel állt elő, hogy az egyik ismerősén keresztül megbeszélte a randevút mégis. Günter pánikba esett, Karel megnyugtatta, hogy nem kell izgulnia, itt lesznek mindannyian az ebéd ideje alatt, Hildegárd a hattyú, Pinkie, Rebeka és Walt a fürjek mind az asztalon ülnek majd jelmezben, úgy fognak kinézni, mintha a tálalás részei lennének. A többiek közül meg aki ráér, nyulak, őzek, fácánok és Romulusz a vaddisznó a földön fekszenek egymás hegyén hátán, mintha csak pihennének, feltűnés nélkül vesznek részt az eseményen támogatásukról biztosítva Güntert. A faun ekkora már nem látott a rémülettől, aztán a menün kezdtek vitatkozni, a vaddisznó mondta, hogy szerinte osztriga mindenképpen kell. Günter utálta az osztrigát, mindig csípős szószt, meg citromlevet nyomott rá, sebesen felhörpintette, rágott rajta kettőt, de nem többet, és leküldött rögtön utána egy erős röviditalt, így feledtette némiképp, hogy most evett meg egy kis halom taknyot egy kődarabról. Tiltakozott tehát, de mondta neki a vaddisznó, hogy ez nem alku tárgya, az osztriga marad.
Eljött aztán a vasárnap, és azon belül a dél is, látták közeledni Emmát mindannyian: az egész vadállomány és a faun együtt figyelte, ahogyan Emma puha léptei szinte nem is hajlítják el a fűszálakat, és Günter majdnem összeesett már akkor, de Karel hátba vágta, és a fülébe súgott valami biztatót. Amikor Emma a faun birtokának határához ért, Karel kiadta a parancsot: “Mindenki a helyére!” A vadak elterültek, a madarak a jelmezeikben mozdulatlanul díszítették az asztalt, Karel végignézett a tömegen, és az jutott eszébe, hogy egy főpróbát azért tarthattak volna, mert ez a tömeges mozdulatlanság félreérthető. Aztán arra gondolt: mindegy, és, hogy talán jobb is így, mert ha ez a látvány nem ijeszti meg a lányt, akkor az ájuldozó Günternek is vannak esélyei. Emma pedig odaült az asztalhoz, gyönyörű volt, a faun zavarában megnémult, csak töltött neki a nektárból. Karel felszisszent, odasúgta Günternek, hogy az italokat ne a tortatálban szervírozza, és csőrével a tálalószekrény felé bökött, ahol a talpas poharak álltak.
– Ez nem tortatál te féleszű, hanem egy aranyserleg – szűrte a választ Günter a fogai között.
– Pardon – suttogta Karel.
Emma csodálatosnak látta a faun rezidenciáját, szépnek a bútorokat, az asztalt. Figyelmesen megnézte a festményeket, érdeklődött a művészek felől, mondta Günter, hogy egyszer, amikor Rubens és Brueghel itt nyaraltak, szanaszét hagyták ezeket, így maradtak nála. Volt Emmának egy története Rubensről, úgy tudta, hogy a festő tapétákat és faliszőnyegeket tervezett, és hogy szívesen töltötte a szabadidejét lakberendezéssel. Günter bólintott, mondta, hogy itt minden az ő keze nyomát viseli magán, Rubens még a bútorokat is segített kiválasztani, de persze, mindez már nagyon régen volt.
Emma mindent imádott ezen a helyen, társalgott erről még néhány percen át, aztán egyszer csak a faunra emelte szép tekintetét és azt mondta neki, hogy ő személy szerint kilenc vakrandin van túl, mindet a barátnői szervezték neki. S hogy egyszerűen nem bír ki még egy felületes beszélgetést. Az a tapasztalata – mondta így -, hogy senki sem beszél el semmi lényegeset magáról, ezek alapján hogyan lehetne egyáltalán másodszor is találkozni? Úgyhogy próbáljanak ki valamit – ajánlotta Emma – szóljon Günter a pávának, annak amelyik percről percre közvetíti ezt a randevút az Instagramon, hogy másszon ki onnan, ahová bevackolta magát, és üljön mellé szépen, aztán meséljék el neki részletesen, hogyan van ez az ő kapcsolatuk. Mert, ha jól látja – folytatta így Emma -, akkor ők ketten, a páva meg a faun elválaszthatatlanok. Amolyan csomagárban vannak, ha nem téved ő, ami röviden annyit jelent, hogy ha az egyikkel bevásárol, akkor automatikusan jön vele a másik is, nemde, és ha már így van, akkor rögtön szeretné tudni, mivel kell szembenéznie.
Karel kikászálódott a díszletből, odalépett Emmához, kissé meghajolt felé, és azt mondta, hogy valójában a vadak itt, mögöttük, nem döglöttek. Mondta Emma, hogy Harvey-t a nyulat reggel látta a piacon, Günternek vett reggelit éppen. Bevallotta Emma, hogy amikor ideért, az elé táruló látványon valóban meglepődött, de aztán arra gondolt, hogy reggel óta egyszerűen nem történhetett Harvey-val ilyen baleset, és akkor a többiek is biztosan csak támogatóan tettetik magukat halottnak. És ez – így fogalmazott Emma – tulajdonképpen érthető. Karel egyre rokonszenvesebbnek találta Emmát, kérdezte tőle, hogy fölébressze-e a tömeget. Emma azt felelte, hogy nem szükséges. Beszélgettek azután hárman. Lassan beesteledett, már mindannyian a fűben ültek, kérdezgették egymást és válaszoltak, volt mondanivalójuk és tudni is akartak egymásról mindent, és amikor elbúcsúztak, s a faun és Karel elkezdték a gyertyákat elfújni, a nyúl meg a többiek végre feltápászkodtak. A nyúl panaszkodott, hogy tovább tartott ez az ebéd, mint ahogy az ő képzeletében ez korábban megjelent. Őszintén bevallja, mondta, hogy neki már kezdett elgémberedni a nyaka. Günter Emmára gondolt, odalépett a nyúlhoz, és masnira kötötte a füleit, Harvey azt dünnyögte, hogy “kösz, így tényleg sokkal jobb”.
Günter és Emma összeházasodtak később, sok gyerekük született, és Günter olykor felsóhajtott, hogy most nézze meg Karel, erre a nőre pazarolta ő a fiatalságát. Karel élete végéig a nyugati szárnyban lakott, de szinte kihagyás nélkül a neki beállított karosszékben terpeszkedett Günterék térfelén. Ilyenkor Emma azt mondta a faunnak, hogy együttérez vele, de kedd van, és úgy egyeztek meg, hogy ezen a napon Günter mosogat. Karel vihogott, Günter pedig arra gondolt, hogy levest fog főzni Karelből, ha még egyszer csak megmukkan.
Keresztesi Judit
A kiemelt képen: Az ízlelés allegóriája Peter Paul Rubenstől és Jan Bruegheltől (1618) a Madridi Nemzeti Múzeum képtára, Museo del Prado
Az instagram képek a következő képek felhasználásával készültek:
Carl Blechen: Alvó faun (1820)
Peter Paul Rubens: Bacchánsnő egy kosár gyümölcsöt tartó szatírral (1630)
Jan Weenix: Csendélet pávával és kutyával (1696)
Bartolomeo Guidobono (?): Két puttó és egy bébiszatír (1670)
