2022.10.07.
Tomori világFilmHölgyem, Isten áldja! Egy posztfeminista szerelmi történet – filmajánló

Hölgyem, Isten áldja! Egy posztfeminista szerelmi történet – filmajánló

Szeretem, amikor férfiak őszintén beszélnek az érzelmeikről.

Elliot Garfield egy alacsony, fiatal férfi, éjjel érkezik New Yorkba, bőrig ázva, ugyanazon az éjjelen Paula McFadden egy New Yorki lakásban mély álomba merül. Majd esemény követ eseményt, Elliot kulcsa illik a zárba, mégsem tud bejutni az ajtón, Paula fölébred, aztán egyszer csak ezt a két idegent látjuk a lakás előszobájában vitatkozni hajnalban szinte mindenen, ami hirtelen eszükbe jut. Elliot A vágy villamosából idéz, Paula elszörnyed, hogy megint egy színésszel sodorta össze az élet, Elliot azt mondja, hogy ő a chicagói lapok szerint úgy formázta meg Stanley Kowalsky-t, ahogyan még Brandónak sem sikerült soha. Paula gratulál neki, azt mondja, pompás stílusa van, kérdezi, nem kicsi-e Elliot ahhoz, hogy Stanley-t játsszon. “Nem tűnt fel senkinek – feleli Garfield – asztalon álltam, mi maga kritikus?” Tovább vitatkoznak, Elliot kérdezi, hogy kaphatna-e egy kávét, mondja Paula, hogy nem, mondja Elliot, hogy ne finomkodjon, nyugodtan mondja ki, amit gondol. De aztán mégis megegyeznek, Elliot megkapja a kisebb szobát, bevonszolja a csomagjait a folyosóról, Paula nem örül, Elliot kérdezi, hogy nem hagyná-e abba a fogai csikorgatását, Paula azt feleli, hogy nem, aztán azt mondja Elliot  Paulának, hogy szerinte Paula tényleg fantasztikus nő, príma a szövege, egy pokol lesz vele élni, de a beszélgetés, első osztályú.

A Hölgyem, Isten áldja! egy hetvenes években játszódó, Oscar-díjas, posztfeminista romantikus vígjáték. Úgy érzem, a posztfeminizmus lényegét az az álmom írná le pontosan, melyet körülbelül egy éve láttam: azt álmodtam akkor, hogy meghívtak egy konferenciára. A rendezvényen a világ legbefolyásosabb emberei vehettek részt, és hogy én is szerepeltem a vendéglistán, abban álmomban semmi különöset nem találtam. A Kazinczy utcában gyülekeztünk, én a Dob utcai sarkon vásároltam egy üveg ásványvizet, nem akartam túl korán érkezni, megálltam az Elektronikai Múzeum bejáratánál és miközben aprókat kortyoltam az üvegből, figyeltem az épület előtt növekvő tömeget. Amerikai talk show-k házigazdái, vígjátékírók szálltak ki különféle nagy autókból, Jay Leno, Jon Stewart, Stephen Colbert, Jimmy Kimmel, Conan O’Brien, Neil Simon, Mel Brooks, Craig Ferguson sorban érkeztek, utoljára John Oliver hajtott el mellettem egy piros, 812-es Ferrariban ült, szivarozott. Leparkolt, odadobta a kulcsokat valakinek, aztán bement az ajtón. Amikor elérkezettnek láttam a pillanatot, én is a konferenciaközponthoz sétáltam, beléptem a kapun, egy hat méter belmagasságú intézetben találtam magam, jobbra tőlem nyílt a konyha. Ha a folyosón továbbmegyek, egyenesen az ülésterembe jutottam volna, nem akadályozott ebben semmi, a terem ajtaja nyitva állt, hallottam, amint Jay Leno éppen elmesél odabenn egy történetet. De én úgy éreztem valami miatt, hogy a konyhában a helyem. A konyha bal kéz felől nyílt, belülről egy szemináriumi teremre emlékeztetett. Üresen állt, az apró helyiségben a szemközti falra szerelt táblától az ajtóig két sorban, mindössze három-három egyszemélyes pad fért el. Elöl éppen annyi teret hagytak, hogy egy ember leülhessen. A tábla vonalában a falnak támasztva találtam egy hosszú létrát, majdnem fölért a mennyezetig. Azzal a létrával kezdtem bajlódni, megpróbáltam valahogyan hasznát venni, addig kísérleteztem, míg a létra kifordult a kezemből, eldőlt, és az oldalfalon lévő hatalmas, színes ólomüveg-ablakból kiütött egy darabot.

Álmomban egy pillanatig dermedten álltam, aztán úgy bedühödtem, hogy fogtam a létrát, és immár készakarva, mint egy faltörő kossal, kivertem az ablakból egy újabb táblát. Majd visszaráncigáltam a létrát a helyére, fölnéztem rá, láttam, hogy a lépcsőfokokat fehér üvegtörmelék borítja, de azt is láttam, hogy a létra egy zsákutca, a hat méterrel fölöttem húzódó plafonon nincs átjáró, nem lehet eljutni innen sehová. Valahonnan tudtam, hogy a szemközti ablak egy körgangra néz, aggódni kezdtem, hogy valakit megsértettem a kivert üvegdarabokkal, ekkor egy férfi lépett az ablakhoz kívülről, lehajolt, és rosszallóan benézett az egyik létra ütötte lyukon. Szárazon kérdeztem, hogy lett-e valami baja, megrázta a fejét. A karnison egy sárga függöny lógott, odaléptem az ablakhoz, dühösen farkasszemet néztem az illetővel, majd mintha egy ajtót vágnék rá, hirtelen mozdulattal ráhúztam a függönyt. Akkor kimentem a konyhából, végigsétáltam a folyosón, és beléptem az ülésterembe, én voltam ott az egyedüli nő, de ez a fiúknak nem tűnt föl, csak nekem.

A feminista fordulat – így írja Ray. B. Browne – 1977-ben következett be. Addig a női karakterek legtöbbször törékenyek voltak a filmvásznon, okosak is, persze, és erősek olykor, de a csak úgy, a férfiakkal hétköznapokon egyenrangúan, az egyenrangúság említése nélkül érdekesen beszélő nőkkel nem gyakran találkoztunk. Először a Saturday Night Live háttérírói kezdtek el fantáziálni írásaikban a szabad, jó humorú nőkről. Egyszerűen azért, mert szkeccseikben a bonyolult női karakterek nélkül a bonyolult férfi karakterek unalmasnak tűntek. Ezek az írók általában stand up humoristákból nőtték ki magukat, férfiak voltak, szabadon gondolkodtak, szabadon nyilvánítottak véleményt, és képzeletük mint Pygmalion Galateát, megteremtette a számukra ideális nőt, aki okos volt, puha, természetes, szenvedélyes, mégis racionális, kegyes és észbontóan vicces. Ennek, a humorista írók tollából született nőnek a hangja olyan vonzó lett azután, hogy a filmeken kívül élő emancipált nő is vágyott utána, hasonlítani akart ezekre a filmbeli nőkre, akik önállóak voltak, de nem magányosak, és akik a legnehezebb élethelyzetekben sem veszítették el önmagukat.

A humorista feministáknak a korszellem is kedvezett, éppen akkoriban zárult le a nemek között évezredek óta húzódó viszály egyik szakasza: a nők jogai tisztázódtak körülbelül. Ez nagy eredménynek számított, mert amikor az a tahó Hésziodosz elterjesztett egy pletykát Pandóráról, az első nőről, akit az istenek – így mesélte Hésziodosz – büntetésből küldtek a földre, és, hogy a szelencéje Pandórának valójában a női méh varázserejét mutatja be érzékletesen, s amikor az megnyílik, előtörnek belőle a világ gonosz szellemei, akkor a nőknek nem sok esélyük maradt. Az általános rendszabályozási kedv elszabadult, aztán végül lett szerencsére szavazati jogunk, és örökölhettünk is, tanulhattunk, a továbbiakban a programszerű verésünket sem lehetett nyíltan végezni, vagyis elindulhatott az egyenlőségi törekvések finomhangolása. És ezzel szinte egy időben egy új kérdés kezdte foglalkoztatni a felvilágosult emberiséget, s ez nem volt más, mint az, hogy vajon mindezek után, amin keresztülmentek, szövődhet-e tiszta szerelem nő és férfi között?

Sartre azt mondta erről A lét és a semmiben, hogy a szerelem szükségszerűen jár valaki szabadságának korlátozásával, az egyik szereplő így szadista, a másik mazohista, s a viszony előrehaladtával a szerepek cserélődhetnek, de az ő véleménye szerint a felek sohasem válhatnak egyenlővé egy szerelemben.

A humorista feministákat nem érdekelte Sartre, 1977 után egyik Oscar-díjas női filmet írták a másik után. Ezekben érdekesebbnél érdekesebb nők elevenedtek meg, akiknek egyre könnyedebb, egyre jobb humoruk lett, és képzeletben érdekesebbnél érdekesebb, bonyolutlabbnál bonyolultabb férfiak szerettek beléjük állandóan. Az 1978-ban Oscarra jelölt filmek közül például egyedül a Star Wars nem számított női filmnek, az Annie Hall, a Júlia, és a Fordulópont mind nyertek is, a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat pedig a Hölgyem, Isten áldja! főszereplője, Richard Dreyfuss kapta meg.

Paula Mcfadden, akiről már beszéltem korábban, a történetben a harmincas éveinek elején jár, régebben táncosnő volt, most tízéves lányával és Tony DeForresttel, a színésszel él együtt New Yorkban. Tony DeForrest egy napon köszönés nélkül hagyja el Paulát, előbb azonban átadja a közös lakás bérleti jogát Elliot Garfieldnek, aki lehet, hogy alacsony termetű férfi, viszont nagyon jó színész, és Chicagóból érkezik New Yorkba, hogy egy off off off Broadway színdarabban eljátssza III. Richárdot egy marslakó rendező rendhagyó értelmezésében.

A kritikusok Neil Simon alkotásában a női hang evolúciós fordulatát látták, és ahogyan Elliot Garfield megígéri a film elején: a beszélgetés végig csakugyan első osztályú ebben a történetben. A szerelem lassan bomlik ki a szemünk előtt, ahogyan mélyül, egyre valóságosabb. A Hölgyem Isten áldja! a képzeletet felülmúlóan romantikus, puha, engedi felfedezni önmagát, sehol sem várja el, hogy a néző nevessen vagy meghatódjon és hála az égnek, nem csókkal végződik.

A film magyar szinkronja is remekül sikerült, azonban a párbeszédek angolul szellemesebbek, aki teheti, inkább eredeti nyelven nézze meg.


Keresztesi Judit

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.