2021.10.27.

Az étel értelme

 

Csanádi-Bognár Szilvia főiskolai adjunktus

Az vagy, amit megeszel. – Tartja a közmondás, és tudjuk, van igazság benne. A bevitt táplálék az életben maradásunk biztosítéka, felelős a megjelenésünkért, az egészségünkért. Az étkezési szokásaink számos tulajdonságunkról árulkodnak: önmegtartóztatásról vagy habzsolásról, kísérletező kedvről vagy megrögzöttségről, kreativitásról, hagyományőrzésről, mások iránti  szeretetről, az élet élvezetéről.  A képzőművészet minden korszakban reflektált valahogyan az étkezés és az ember kapcsolatára. Saját korunkban azonban ez a téma határozottan előtérbe került.

 

A művészet történetében viszonylag későn, a kora újkorban alakult ki olyan képi műfaj, amelyben az ételek ábrázolása középpontba került. A csendéletek alkotói speciális szimbólumrendszert dolgoztak ki az étkek bemutatásához, melynek révén a táplálék az ember földi élethez való viszonyát mutatta be a maga kegyetlen melankóliájával. A klasszikus csendélet a tehetős családok lakásának falain megismételte azt a tárgyi világot, ami a jólét bizonyítéka volt. Ám nem csak a gazdagságot ünnepelte ezzel az ismétléssel, hanem arra is figyelmeztetett, hogy mindez véges, az élet, ami az anyagi javak felé kiszolgáltatott, törékeny is egyben. A évszázadok során aztán fokozatosan veszített a csendélet ebből a bölcs utalásrendszerből. A festők számára egyre inkább ujjgyakorlattá vált, a művészi stílus bemutatásának egyik lehetőségévé, amelyik nem akart bölcselkedni többé.

A változás lényegében a fogyasztói szokásaink változásával együtt jelentkezett. A fogyasztói kultúra kitermelt egy új képi világot, a reklámfotót, amelyik az éttermekben, az óriásplakátokon, a tévéreklámokban új trendet vezetett be az étel bemutatásához: vágyakat termelt. Az étel gyártása, mint minden más terméké is, egyre inkább iparosodott, egyre higiénikusabbá vált, az előállítás, a kereskedelem, a szállítás és a brandgyártás számára egyre praktikusabbá. A vágyak termelése a gazdaság felpörgetése érdekében a szükségleteket háttérbe szorította az eladhatóság kedvéért. A kortárs művészet, amikor utalásokat tesz a csendélet hagyományára, esetleg az élelmiszereket nem csak ábrázolja, hanem anyagában is felhasználja, az anyagi világhoz fűződő ilyen megváltozott viszonyunkat elemzi, végső soron társadalomkritikát fogalmaz meg. Hogyan változott az étel iparosítása óta a viszonyunk az evéshez? Érték-e még az étel? Hajlandóak vagyunk-e megosztani azokkal, akik a termelés szereplőiként részt vesznek ugyan az ipari folyamatban, de nem olyan szerencsések, hogy ők lennének a termék fogyasztói célcsoportja?  Mit jelent egyáltalán az életünkben az anyagi biztonság? Milyen árat kell fizetnünk a gyors és időtakarékos étkezésért?

 

Daniel Spoerri, Tableau piège, tárgyösszeállítás, 1974

 

A kortárs művészek ezeket a kérdéseket különböző kritikai attitűdökkel társítva dolgozzák fel. Vannak olyan művek, amelyek átveszik a reklámok képi világát, ám távolságtartó stílusukkal el is idegenítik a vágykeltéstől. Mások nosztalgikus bemutatással veszik körül az élelem szerves tulajdonságait, a romlandóságát mint nagyon is emberit, az emberi testhez hasonlót mutatják be. Egyes alkotások ironikus gondolatkísérleteket demonstrálnak, amelyek felszínre hozzák, milyen abszurd a fogyasztói társadalom materiális logikája: fiatalon tart, egészségesnek mutat és kívánatosnak mindent – éppen a fordítottját teszi, mint hajdan a barokk szimbólumvilág, és ezzel a mindenek fölé állított anyag alapvető természetét hazudtolja meg. Vannak olyan művek is, amelyek groteszk módon, kíméletlen pusztításként mutatják be az evést, olyasvalamiként, amelynek révén a társadalmak szereplői egymással kerülnek szembe, egymás falják fel.

Mindeközben az étkezés maga is a művészet rangjára tör, esztétikai igényességet követel. Egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés, hogy művész-e a mesterszakács vagy a gasztroblogger, műértő-e az étteremkritikus, a borkóstoló, a párlatszakértő? Az étel minden kétséget kizáróan a legszorosabb kapcsolódásunk a világhoz. Bármennyit is veszítettünk a technika hétköznapi életbe hatolása miatt a realitás megéléséből, az evés még mindig a matéria intenzív tapasztalatát nyújtja. Arra a kérdésre, hogy hogyan tárul fel a hozzá fűződő viszonyunkban az anyagisághoz, az élethez való hozzáállásunk, úgy vélem, a kortárs művészet számos megjelenési formája képes hatékony és elgondolkodtató válaszokat adni.

 

Az eredeti tanulmány itt található:

Csanádi-Bognár Szilvia, Távolságtartó, nosztalgikus, ironikus, groteszk – Csendéletváltozatok a kortárs művészetben, in: Bor, gasztronómia, kultúra – Értékteremtő tudomány,  Tudományos Mozaik 18., szerk. Fata Ildikó, Kissné Budai Rita, Budapest, TPFK, 2020,

URL:  http://portal.tpfk.hu/Data/Sites/1/media/Dokumentumok/tudomanyosmozaik/Tudom%C3%A1nyos_Mozaik_18.pdf 

 

A kiemelt kép: Rolik Ádám,  Kompozíció no. 4., olaj, vászon, 2008

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.