A 2001 Űrodüsszeia élményem I. rész
Az ókori görögök vérbeli hajósok voltak. Az ő tudásukra alapozva (vagy hivatkozva) kalandozunk fel és alá. Befogjuk a szelet az emberi alapvető érzéseinkből, mint a félelem, a csodálkozás, vagy a kétkedés és olyan világok tengereire hajózunk, ahol a tenger megszűnik tengernek lenni, a hajó pedig hajónak. De újra és újra alkalmazkodunk a ismereteinkhez, és újra és újra köréje építjük a világunkat. A hajónk már könnyedén szállhat a levegőben, és a kalandos tenger – az új Indiával – már maga a világűr. Homérosz, Trója helyett, szemét egy távoli holdra veti, és Odüsszeusz nem Poszeidón hullámaival dacolva tér haza, hanem egy szuper masszív fekete lyuk mélyére vágva.
A legmeghatározóbb élményem a 2001 Űrodüsszeia című filmmel kapcsolatban, hogy sosem tudtam közömbös lenni vele szemben! Pedig az első találkozást követően a legkézenfekvőbbnek az elutasítás, illetve az érzelmi semlegesség tűnt. Ehelyett azonban felindultság öntött el és dühös voltam, leginkább azért, mert nem értettem azt, amit láttam. De mindeközben hatalmába kerített az az érzés is, hogy ez a film rólam szól. – Nem értem azt, ami rólam szól? – Valami olyasmit éltem át, mint amikor valaki, aki alaposan ismeri a gyenge pontunkat, orvul hátba támad. Arra jutottam (ha nem is tudatosan), hogy ki kell alakítsam magamban ezzel az élménnyel kapcsolatban, hogy nem én vagyok a hülye. Legyen az a rendező, vagy az író, vagy a forgalmazó, esetleg a 60-as évek, vagy a kapitalizmus… bármi csak ne én! Hogy miért? Mert féltem. Olyasmivel találkoztam, egy látszólag nem túl ingoványos területen – a filmek nem tűnnek annak – ahol nyakig elsüllyedtem. A félelem abból eredt, hogy nem tudtam, hogy mibe estem bele, hogy igazából mivel is van dolgom.
2018-ban, Christopher Nolan rendező javította fel a 2001 Űrodüsszeia kópiáit, annak 50-ik évfordulója alkalmából, ezzel tisztelegve az alkotás előtt. A filmet, a világ számos országában tűzték újra műsorra a mozik, köztük Magyarországon is. A 2001 újra rivaldafénybe került! Bennem még elevenen élt az első találkozás emléke, és hiába telt el egy-két év, odáig jutottam, hogy az ingoványból kidugtam a fejemet. Ez azt jelentette, hogy az eltelt idő alatt, többször jött szóba a baráti társaságomban a film, és többen jelezték, hogy ők is a láp fenekén, a homályban üldögélnek. Azonban voltak olyanok is köztünk, akik már többször látták a filmet, és a beszélgetések során új, és érdekes szempontokat osztottak meg az elveszettebbekkel. Egy kis levegőhöz jutottam a témával kapcsolatban, illetve a félelmem is kezdett kíváncsiságba átcsapni, azonban tudtam, hogy látnom kell újra a filmet, ha szeretnék egy személyes kapcsolatot kialakítani vele, illetve ha nem szeretnék a róla szóló beszélgetésekből nagyon kimaradni. Kapóra jött a 2018-as újra vetítés, és végül elmentem megnézni másodszor a filmet, ezúttal tehát moziban, a barátaim társaságában.
Három perc sötét kép, és össze vissza hangok. – Ez már a film? Rossz terembe ültünk volna be? – Nem. Ez a 2001 Űrodüsszeia első három perce, és nagyon is helyben vagyunk! Ahogy ezt az intrót hallgattam, az jutott eszembe, hogy ez a rész szinte olyan, mint amikor az operában a darab előtt hangolják, illetve bejátsszák a hangszerüket a zenészek. „A káosz dala”. Ezt igen mulatságosnak, illetve ötletes húzásnak találtam, és örültem a hasonlat felfedezésének, vártam a folytatást. Felcsendült Richard Strauss, Imigyen szóla Zarathustra című műve, és a vásznon sorban felbukkantak a bolygók a mögöttük ragyogó nappal. Elsőre egyáltalán nem tűnt fel, másodszorra viszont határozottan úgy éreztem, hogy a filmek terén ez egy egészen egyedien megkomponált nyitány. Bár már tudtam, mi fog következni, hatalmába kerített a kíváncsiság érzése.
Egy ilyen indítás után talán azt várnánk, hogy egy csillagközi csatában találjuk magunkat, vagy minimum egy űrhajó fedélzetén. Ehelyett a film az emberiség hajnalához repít minket vissza, ahol az elvadult tájon falkában legelésző állatokat, köztük majmokat látunk. Én a második megnézésre is vártam, hogy mikor szólal meg David Attenborough. Ugyanis hosszasan, mindenféle zene, vagy narráció nélküli jelenetek váltják egymást. Az egyik ilyen, két majom törzs közötti összetűzést mutat be, amely egy ivóért folyik. Az egyik törzs szimpla ijesztgetéssel elűzi a másikat. Nem sokkal ezután egy reggelen, valami olyasmi történik, ami a cselekményen belül az első jele annak, hogy mégiscsak egy Sci-fi filmet nézünk. Megjelenik a monolit, egy kb. 3 méter magas, keskeny téglalap alakú, fekete tömb. A környező természetbe egyáltalán nem illeszkedő tárgyat körbeugrálják a majmok, majd nézik, megérintik, megszagolják és kiabálnak felé. Mindeközben Ligeti György hátborzongató kórus műve kúszik be a csendből. Ez az a pont, ahonnan fellehet tenni a kérdést, hogy mi az a tárgy, és mi ez az egész?
A monolittal való találkozás után szemmel láthatóan megváltozik a majmok viselkedése. Ezek után az egyik majom által feldobott csont, egy ügyes képi vágással, már űrhajóként repül tovább a világűrben.
Vajon mi köti össze a majmokat és a világűrben repkedő embert? Mi a köze a monolitnak ehhez a kapcsolathoz, és egyáltalán mi maga a monolit? Lesz-e lehetőségünk nézőként kételkedni, vagy be kell érnünk a félelem és a kíváncsiság váltakozásával? Vajon haza jut-e a világűrben bolyongó „Odüsszeusz”, és ha igen, a történet végére vajon érthető lesz-e még, hogy mi az, hogy haza?
Első rész vége
