Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ cím: 1135, Budapest Jász utca 33-35. e-mail: epiteszetimuzeum@mma-mem.hu nyitva tartás: telefonos egyeztetés vagy e-mailes megkeresés alapján
Az elmúlt ősz utolsó napjainak egyikén irányt vettem a Magyar Építészeti Múzeum (MÉM) felé. Amikor két héttel korábban rákerestem a világhálón, örömmel konstatáltam, hogy az akkori munkahelyemhez közel, a 13. kerületben található az intézmény – bár az interneten szereplő kép alapján nem tudtam a címmel azonosítani az épületet. Látogatásom nem titkoltan kissé öncélú volt: nem csupán ezen szöveg megszületése okán indultam felfedezőútra, hanem egy másik téma kapcsán a MÉM-ben fellelhető anyagokat is kutatni szerettem volna.
A helyszínre érkezve kissé nehezen találtam a bejáratot – de a megadott telefonszámon hívtam Ritoók Pál főmuzeológust, aki előzetes egyeztetés alapján kért és e-mailen pontosított időpontban várt rám. Pál az első emeleti ablakon kiintegetve jelezte nekem egyidejű telefonos navigálással, hogy nem a hivatalos irányból közelítek. Az utcára kilépve megkerültem egy kisebb kerítésszakaszt és a személykapun belépve rögtön szemembe ötlött az információs tábla a múzeum bejárata előtt, amely diszkréten hirdeti a nemrég ideköltözött Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (MDK) székhelyét. A bejáraton belépve a tágas előtérben kedves portás fogadott, de már hallottam is a lépcsőn közeledő vendéglátóm lépteit. Örömmel üdvözöltök egymást, majd könnyed adminisztráció után kezdődhetett a tárlatvezetés.
Pontosabban kezdődhetett volna, ha lett volna tárlat, de a MÉM abban az érdekes helyzetben van, hogy hazánkban egyedülálló építészeti dokumentumokat őrző intézményként nincs állandó kiállítása és a Műemlékvédelmi Dokumentációs Központnak sincs. Többek között ez alapozta meg vendéglátóm kételyét a tekintetben, hogy e cikk megszületésének alapját a MÉM és az MDK nyújtsa. Persze aggodalomra semmi ok, ez nem marad majd örökre így, mindenesetre addig sem akadályozza a múzeum dolgozóit abban, hogy a magyar kulturális életből kivegyék részüket – azért ragaszkodtam mégis a témához, mert úgy vélem, a gyűjtemény méltatlanul alulreprezentált, amely csorbán szeretnék ezúton kicsit enyhíteni.
Első utunk a biztonsági beléptető rendszeren keresztül az olvasó-kutató terembe vezetett, ahol még éppen felszerelés alatt álltak a lámpák az asztalokra, hogy decemberben hivatalosan is megnyílhassanak a kapuk a látogatók előtt. A kutatóteremből tágas folyosón keresztül továbbmentünk a könyvtárrészlegre, ahol építészeti témájú könyvek és könyvkülönlegességek várják csendben pihenve az ablaktalan helyiség polcain az érdeklődőket. A könyvtár mellett a fotótár található, ahol látogatásomkor két múzeumi dolgozó szortírozta a költözés során bedobozolt fotónegatívokat és üvegnegatívokat: az új raktár mind felszereltségét, klímáját és területét illetően méltó pihenőhely lesz. Most néhány évig itt lesznek. Valóban különleges élmény cérnakesztyűvel testközelből is megvizsgálni egy-egy ilyen muzeális darabot: a digitalizálás megállás nélkül folyik, de kulturális örökségünk gyöngyszemeivel ilyen közeli interakcióba kerülni sajátos érzés. A cérnakesztyű természetesen kötelező – sajnos ez nem mindig volt így és a korábbi érintések nyomai az idő előrehaladtával komoly foltosodást okoztak az üveglapokon és cellulóznegatívokon egyaránt.
A fotó- és negatívtár után továbbmentünk a tervtárba, amely két részre oszlik. Az első tágas csarnok még félig üresen tátongott – a tároló szekrények érkezését azokban a napokban várták. Ebből a helyiségből – és itt következik a kellemetlenebb rész – csak a kültéren keresztül lehet átjutni a másik tárba, ahol a hatalmas terv- és műtárgyanyag másik felét tárolják. Sajnos ez nehézségeket von maga után, hiszen a „hátsó” tárolóból – esőben, hóban-fagyban – csak az épületből kilépve lehet az „első” traktusba átvinni a kutatók által tanulmányozásra kikért terveket. (A szituáció annak köszönhető, hogy a hosszú, egykor ipari funkciókat ellátó épületben más lakók is vannak – ha jól tudom, egy elektronikai szaküzlet. A helyzet pikantériájához tartozik, hogy az üzlet igen, míg a MÉM és MDK a szöveg születésekor sem szerepelt a világháló jelentős részét lefedő kereső térképen.) Ebben a helyiségben lehetőségünk nyílt bepillantani Eger városának százéves épülettervei közé. A különböző céllal és minőségben készült rajzok fölött (értem ezalatt, hogy nem mind építészeti műszaki dokumentáció okán keletkezett), órákat lehetne elmélkedni.
Ezután utunk ki, majd az első emeletre vezetett, ahol irodák és további kutatótermek sorakoznak. Az egyikben éppen egy művészettörténész leltározta Lajta Béla üvegablak-terveit – itt tekinthettem át én is az általam keresett fényképanyagot.
Már elsőre is nyilvánvalóvá vált, de a beszélgetés során is megbizonyosodhattam róla, hogy készséggel várnak mindenkit, akár iskolás csoportokat is. Fontos ez, mert az állandó tárlat hiánya azt a benyomást keltheti, hogy a MÉM létét a modern metafizikai problémák közé sorolhatnánk, ugyanakkor sok érdekesség és látnivaló vár az odaérkezőre. A múzeum rendszeresen szolgáltat anyagot időszaki kiállításokhoz – így például az elmúlt évben a Ludwig Múzeumban szervezett BAUHAUS 100. PROGRAM A MÁNAK – KORTÁRS NÉZŐPONTOK kiállítás anyagának egy részével itt újra találkozhattam. Mint említettem a digitalizálás és a feldolgozásra váró anyagok rendszerezése is folyamatosan zajlik, így egyfolytában bővül a kutatható anyag. Persze sokszor elkélne a segítség, az önkéntes munka is lelkes laikusok részéről, akiket mindig nyitott ajtók várnak.
Nehéz lenne most felidézni mindent, ami azon a délutánon elhangzott, de a barátságos hangulat és a különleges légkör nyújtotta érzés örök emlék marad – remélem, mielőbb újra ellátogathatok a MÉM-be.
