Kissné Budai Rita, főiskolai tanár
Csontváry Kosztka Tivadar (1853-1919) nevét sokan ismerik, hiszen ő a 19. és 20. század fordulójának egyik legrendhagyóbb pályájú magyar festője volt. Életműve is kilóg az elfogadott stíluskategóriákból, képei értelmezését a mai napig élénk érdeklődés és heves nézeteltérések övezik.
Szokatlan, hogy egy 27 éves gyógyszerész misztikus elhívásélmény alapján váltson pályát (elbeszélése szerint hangot hallott, amely azt mondta neki, hogy a világ legnagyobb napút festőjévé válik). Miután jó pár év anyagi felkészülés után nekiindult, hogy beteljesítse a jóslatot (ekkor már 41 éves volt), tudatosan kereste azokat a tájakat, melyeknek lefestése által, ő úgy gondolta, létrehozhatja az emberiség, és különösen is a magyarság fejlődését szolgáló remekműveit. Logikája alapján érthető, hogy soha egyetlen művét sem akarta eladni, ezeket a köz javára őrizgette élete végéig. Miután teljesen magányosan halt meg, örökös híján egész életműve majdnem megsemmisült, csodával határos módon végül egy véletlenül arra járó távoli rokona, Gerlóczy Gedeon mentette meg az utolsó pillanatban.
Csontváry saját magát elsősorban tájfestőnek tekintette, és bár festett más témákat is, fő műveinek a nagy méretű tájképeit tartotta. A természetet rajongva szerette, örökös vándorlásai során a szabadságot és a végtelenséget élte át a tájakban való gyönyörködés által. A természeti látványban nem csak a formák és színek nyűgözték le, hanem az azokban megnyilvánuló erők és folyamatok, melyekre Csontváry kulcsszava az energia volt. Halála után a műtermében egy kosárnyi kéziratot is találtak, és e lapokon talán ez az egyik leggyakrabban használt szó, amit azonban a festő nem csupán fizikai, hanem szellemi értelemben is használt, vagy akár az életerő szinonímájaként. Tájképfestészetének fő célja a valódiság volt: a valódi színeket, méretet és távlatot, valamint a természetben megnyilvánuló isteni energiát kívánta a tájképein bemutatni.
A taorminai görög színház, a szerző saját fotója, 2017. január
Csontváry különösen is vonzódott a nagy hegyekhez és a grandiózus panorámákhoz. Az égbe törő hegycsúcs az emberi kultúra hajnalától fogva az isteni szférába emelkedés szimbóluma volt, nem véletlen, hogy az istenek lakhelyét gyakran magas hegyeken képzelték el. A hegyek egy sajátos csoportját képezik az aktív vulkánok, melyek iránt Csontváry kiemelt érdeklődést mutatott. A vulkánban emberi ésszel felfoghatatlan energia összpontosul, és fenyegető veszélyt is jelethet. A vulkánokhoz is számos hiedelem és mítosz kötődik. Feltűnő, hogy a festő a századforduló környékén szinte évente vissza-visszatért a Földközi-tenger vidékének két aktív tűzhányójához, a Vezúvhoz és az Etnához.
Csontváry írásaiban is gyakran előfordulnak a vulkánok. Egy helyen magát is egy kitörni készülő vulkánhoz hasonlította, amely „saját erejére van utalva”, illetve többször említette azt is, hogy az elfajzott, züllött Római Birodalmat a földrengések és a Vezúv kitörései „büntették meg”. Ő maga prófétai dühvel ostorozta saját korának erkölcsi hanyatlását, és úgy gondolta, hogy a züllött nyugati civilizációnak megtisztulásra lenne szüksége.
Jelenleg kilenc olyan festményét ismerjük, amelyen a vulkán fontos képi elem. Nem meglepő, hogy az első ilyen műve Pompeji romjaival az előtérben, és a fenyegetően füstölgő Vezúvval a háttérben készült (Pompeji Have, 1897-98).
Pompeji Have (A Faun háza; A chirurgus háza a Vezúvval), 1897-98, 47×54,5 cm Bp. magántulajdon
Szicíliába legalább háromszor ment el, hogy végre kielégítő módon fesse meg Taorminából az Etnát. A Csontváry által kiválasztott látvány korábban már számos festőt megihletett a romantika korától fogva, és képeslapokon is sokszor szerepelt (ilyeneket Csontváry is biztosan látott). Amikor harmadjára ment oda, önéletrajzában azt a különös kifejezést használta, hogy az Etnát „ünnepi hangulatban” találta, mivel „a legszebb színű naplemente” kápráztatta el. Csontváry úgy gondolta, hogy az ekkor sikeresen megfestett A taorminai görög színház romjai (1904-5) a világ legszínesebb napút festménye lett, ami az ő szóhasználatában azt is jelenti, hogy a nap energiájával, tehát életenergiával telített mű. A festő utólag úgy írta le, mintha egyfajta önkívületi állapotban festette volna ezt a képet, és közben alig vette észre, hogy milyen csodás művet hozott létre. Ez a nagy méretű festmény az egyike lett annak a három főműnek, melyek elkészítésével Csontváry a jóslatot beteljesítettnek tekintette, és ezért 1907 után festészettel már alig foglalkozott.
Utolsó éveiben, amikor magányosan és szegényen tengette napjait budai műtermében, saját magát is kihúnyó vulkánnak érezhette, aki óriási energiával hozta létre életművét, megtette a kötelességét, és – saját kifejezésével élve – „kinyilatkoztatás-szerűen fejlesztette a világot”. Megrendítő, hogy milyen mélyen összefonódott az ő művészi sorsa és önképe azzal a tájképi motívummal, amely kezdettől fogva megragadta a képzeletét.
A teljes tanulmány itt található:
Kissné Budai Rita: A VULKÁN MINT SZIMBÓLUM CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR (1853-1919) FESTÉSZETÉBEN ÉS ÍRÁSAIBAN
Tudományos Mozaik 15. Emberközpontú tudomány. Szerk.: Dr. Fata Ildikó, Kissné Budai Rita. Budapest, Tomori Pál Főiskola, 2018. 31-43.
http://portal.tpfk.hu/Data/Sites/1/media/Dokumentumok/tudomanyosmozaik/Tudomanyos_Mozaik_15.pdf
A kiemelt képen: A taorminai görög színház romjai, olaj, vászon, 302×570 cm, jn, 1904-5, MNG
