2022.12.08.
Tomori világCampusTöredékek a Főiskola indulásának idejéből

Töredékek a Főiskola indulásának idejéből

A Főiskola alapításának időszakában, 2004 környékén, még nem épült meg a Soltot és Kalocsát összekötő, jó minőségű 51-es főút. Akkoriban Soltról csak az árvízvédelmi töltés tetején húzódó régi úton lehetett eljutni Kalocsára. Ez a régi út olyan keskeny volt, hogy ha két személyautó haladt el egymással szemben, akkor a visszapillantó tükrök majdnem összeértek. Véleményem szerint a leggyakoribb biztosítási esemény ezen az útszakaszon a tükörtörés lehetett. Ezen a régi úton autóztunk hétről-hétre, hiszen az oktató kollégák jelentős része Dunaújvárosból, illetve Budapestről járt munkába, így a Solt-Kalocsa szakaszt nem lehetett elkerülni.

 

Emlékszem egy esetre, amikor Budaházi György és Nagy Zsolt tanár urak együtt jöttek dolgozni. Budaházi tanár úr matematikát és statisztikát tanított az intézményben, míg Nagy tanár úr számvitelt és elemzést. A történet szempontjából lényeges, hogy mindketten arról voltak híresek, hogy eléggé „sportosan” vezetnek. Péntek reggel volt és kicsit késve indultak Dunaújvárosból a levelezős hétvégén tartandó óráikra, de egészen Soltig jó ütemben haladtak. Azonban Solt után a nevezett töltésen egy traktor mögött kocogtak idegölő kilométereken keresztül. Alig várták, hogy meg tudják előzni. Mikor ez végre sikerült rátapostak a gázpedálra és tempós ütemben lódultak meg Kalocsa irányába. Igen ám, de szinte az előzéssel egy időben, egy busz jelent meg előttük nagy sebességgel a szemben lévő sávban. Az autót vezető kolléga lélekjelenlétét dicséri, hogy azonnal felismerte, nem fognak elférni a busszal együtt az úton. Az isteni szerencse úgy intézte, hogy két szívdobbanásnyi időn belül egy útkarbantartáshoz használt lejáró következett. A rémült sofőr félrerántotta a kormányt, az autó nagy sebességgel befordult a lejáróra, majd a gépjármű vezetője beletaposott a fékbe, mivel a rövid lehajtó végén fák sorakoztak. Az autó nagy porfelhőt verve cövekelt le a fák tövében, a két kolléga pedig falfehéren pislogott egymásra az autóban. Ezt követően szép komótosan és síri csendben jöttek Kalocsára. Elmondásuk szerint az első 1-2 órát mindketten ülve tartották meg, nehogy a tábla előtt állva észrevehető legyen, hogy még mindig remeg a térdük.

 

Pár évvel később a tantermek is átkerültek az addig csak a tanszéki irodáknak helyet adó gyönyörű műemléképületbe. Itt már jól felszerelt modern termek voltak, sőt a második emeleten egy lépcsős előadó is helyet kapott. Ebben a nagy előadóban tartottam írásbeli vizsgát, hiszen itt volt lehetőség a hallgatók szétültetésére. A terem méretei ezt még a nagy létszámú évfolyamok esetében is lehetővé tették. Tele volt a terem, tényleg csak a küszöbön nem ültek. Kiosztottam a vizsgalapokat, megkezdődött a vizsga. A terem közepe táján az egyik hallgató gyanúsan mocorgott. Gondoltam, csírájában elfojtom a meg nem engedett segédeszközök igénybevételét, szívességet téve a nevezett hallgatónak és a többieknek is. Felemelt hangon rászóltam a hallgatóra:

  • Kolléga, ne piszkálja azt, ami a lába között van! – mikor e szavak elhagyták a számat, már tudtam, hogy baj lesz. A hallgatók a vizsga komolysága miatt ekkor még igyekeztek visszafojtani a kirobbanni készülő nevetést. Azonban az érintett talpraesett diák kaján vigyorral a képén rám nézett, és csak annyit kérdezett:
  • És nézegetni szabad? – mondanom sem kell, ez volt a puskapor a tűzre, mindenkiből kirobbant az addig visszafogott nevethetnék. Együtt nevettünk, a vizsga komolyságának ugyan lőttek, de legalább sikerült oldani a feszültséget.

 

A gyönyörű műemléképületet még mindig az önkormányzat üzemeltette, ami eredményezett bizonyos félreértéseket. Többek között azt, hogy a portás nem a Főiskola alkalmazottja volt, így kellemetlen feladat volt a levelezős hétvége, hiszen munkaidő után, illetve szombaton is bent kellett maradniuk mindaddig, amíg az oktatás folyt. Ebből kifolyólag a hétvégi portások azt lesték, az oktatók mikor adják le a teremkulcsokat, s amint ez megtörtént, azon nyomban zárták az épületet, s elillantak haza, mint a kámfor.

 

Egy alkalommal péntek este az óra után én is leadtam a teremkulcsot – vélhetőleg az oktatók közül utolsónak –, majd visszamentem az irodámba a táskámért. Mire a bejárathoz értem, már zárva volt a nagykapu, így bent rekedtem az épületben. Próbáltam telefonon elérni valamilyen illetékest, de péntek este lévén, senki sem vette fel a telefont. Már éppen azon gondolkoztam, hogy egy földszinti ablakon keresztül kimászom a belső udvarra, majd onnan a falon át ki az utcára. Igyekeztem behajtogatni a zakómat az aktatáskámba, amikor eszembe jutott egy alternatív megoldás: a „művészbejáró”. A „művészbejáró” egy olyan ajtó volt, ahonnan a földszinti belső folyosóról a Barokk cukrászda eladóterébe lehetett jutni. A cukrászdát üzemeltető vállalkozó ezt az ajtót nyitva tartotta, amikor levelezős hallgatók is voltak az épületben, mivel így nem kellett kimenni a főkapun és megkerülni az épületet, hogy bejussanak a cukrászdába. Megvolt hát a mentőötlet, sebbel-lobbal siettem a „művészbejáró” ajtajához. Gyorsan koppintottam kettőt, és már markoltam is a kilincset. Megkönnyebbüléssel nyomtam le, engedett… Bejutottam! Illetve kijutottam az épületből. A pincérnő meglepetten fordult felém:

  • Éppen most akartam bezárni, már fél órája vége az óráknak, az utolsó hallgatók is elmentek.
  • Tudom, én vagyok az utolsó, és a portás bezárt az épületbe! – néztem rá hálásan.
  • Akkor ez mázli!– válaszolta a pincérnő mosolyogva.

Amit ezután tettem, azt a gyerekeim azóta is emlegetik. Hálából megvettem az összes aznapról megmaradt süteményt. Három tálca édességgel mentem haza. Egész hétvégén azt majszolták a gyerkőcök. Otthon szállóige lett, ha sütire vágytak: „Apa mikor záródik be megint Kalocsára?”

Szerző: Domboróczky Zoltán

 

Megkérdeztük a Tomori Pál Főiskola hallgatóit, mit jelent nekik a Tomori.