Gábor fotózást a Gáspár András Ipari Szakmunkásképző és Szakközépiskolában, majd 2003 és 2004 között a Bálint György Újságíró Akadémián tanult. Az itt közölt képei voltaképpen vizuális költemények. A fotók lejárt tekercsek felhasználásával készültek, ez adja a színüket és a patinájukat. A képek a rájuk kerülő szövegekkel egységet képeznek, de ugyanakkor feszültséget is keltenek, arra ösztönzik a nézőt, hogy foglalatoskodjon velük, bocsátkozzon bele a mediális játékba. Verseit 2015 óta publikálja.
Adagio 125.
Árnyékban lassan olvad a jég.
Pozőr önérzetünkön
magány tollászkodik:
hízelkedő kóboráram.
Félfamentes álmunk
újrahasznosított kreativitás.
Életvágy, utópia, elbocsátás.
Fáradatlan mértéktelenségünk
mértékletes unalomra tanít.
Magára maradt ember
Lábujjhegyen élek,
kidőlt falú zárójelben,
visszafojtott lendület
harmatos hajnalában:
szemtelen ifjúság
a tapasztalt érettségben
– szerelembe szerelmesen.
Mostoha múltam négere vagyok
– és azt bánom leginkább,
mi mögöttem
s nekem ismeretlen maradt.
Pusztítással és teremtéssel
harcolok a halál ellen,
bizony én nem emelkedem,
ezért bukni sem tudok,
csak alulról letekinteni:
életem ünnepélyéről.
Adagio 81.
Végtelen vagyok.
Szívem az egyenlítő,
emberiség aranyhídja,
nyelvek tanítója.
Lelkem lelked,
gazdagságom lophatatlan szeretet,
egyetlenem, mi egyetlened.
Egészem adva
növekszem benned:
melengetsz hófúvásban,
elaltatsz gyertyalángban.
Kitartó vagyok,
egymáshoz változunk.
Szeretni tanulj:
túlszeretni,
túlszenvedni magadon.
Tiéd lehet:
jókedvem szivárvány,
bánatom jégeső.
