amerikai romantikus vígjáték, 92 perc, 2019, írta és rendezte: Woody Allen.
Még valamikor a gimnáziumban megfogadtam, hogy soha többé nem írok olyasmiről, ami nem érint meg. Nem mondom, hogy nem is írtam aztán, mert ezt az ígéretet nagyon nehéz betartani, inkább csak, amennyire lehetett, követtem ezt az elvet. Ez az első programajánlóm itt, és valószínűleg izgultam, így tudom elképzelni, mindenesetre hosszan válogattam a lehetőségek között, elmentem néhány kis galériába, átlapoztam az újonnan megjelent könyveket, de semmi sem történt velem, amit megérintésnek nevezhettem volna, így azután a független filmeket néztem végig, és legnagyobb kétségbeesésemre, minden őt ért támadás ellenére, Woody Allen új filmje ragadott meg, elmesélem, miért.
Woody Allen egy szerelemről írt forgatókönyvet. Egy kisvárosi gazdag lány és egy new yorki gazdag család kisebb fia ugyanarra a vidéki főiskolára járnak. A lányt Ashleigh-nek hívják, újságírónak tanul, Gatsby Welles a barátja. Gatsby szórakoztató fiatalember, első pillantásra úgy tűnik, hogy nem érdeklődik a tanulás iránt, zongorázik, gyakran kártyázik, a szerencse sohasem hagyja el, az egyedüli, ami körül a gondolatai forognak: Ashleigh. Megállás nélkül róla beszél, ám megtudjuk hamarosan, hogy a lány külsőre pontos mása annak a lánynak, akibe Gatsby néhány éve csakugyan halálosan szerelmes volt Manhattanben.
Ashleigh termete, arcvonásai, a haja, a szavai mind ártatlanságot és naivitást ígérnek, a lány éppen ezeket használva jut közelebb és közelebb vágyai beteljesüléséhez. Egy napon Roland Pollard asszisztensén keresztül érkezik meg a hír, hogy Ashleigh interjút készíthet a new yorki filmrendezővel. Gatsby lakosztályt foglal kettejüknek, buszon utaznak Manhattanbe, együtt mennek át Roland Pollard szállodájába, nem sokkal később azonban elered az eső, és a nap hátralévő részében semmi sem alakul Gatsby tervei szerint. A pár külön tölti a délelőttöt, majd az ebédidőt, a délutánt és végül az estét is, és a párhuzamosan futó történeteik lassanként a kettejük között feszülő távolságot rajzolják ki.
Az alkotás Európa más régióiban, Franciaországban és Hollandiában az itthoniaknál jobb kritikákat kapott. A hazai újságírók úgy látták, hogy Woody Allen elragadja a főszereplő fiatalságát, és a filmet ahhoz a festményhez hasonlították, amelyiken kutyák pókereznek. Szerintem azonban a húszas évei elején járó Gatsby Welles karaktere éppen attól izgalmas, hogy néhány vonást kölcsön kapott Woody Allentől. Szülei már gyerekkorában megismertették Gatsbyt a szabad bölcsészettel, de érdeklődésének irányát nem szabták meg, így lénye Charlie Parker zenéjéből, John Singer Sargent képeiből, Ortega Y Gassett filozófiájából, Christian Scott aTunde Adjuah játékából és a Family Guy szövegkönyvéből egyaránt táplálkozik.Nem tudjuk, hogy Gatsby miért távolodott el Manhattantől, éppen ezért nem is figyelünk arra, hogy ezen a napon minden tiltakozása ellenére egy láthatatlan erő sodorja őt végig Manhattan utcáin, át gyönyörűen berendezett polgári szobabelsőkön, a Bowery Hotel lobbiján, a Metropolitan Múzeum galériáin éppen oda, ahová ez a bonyolult fiatal férfi tudattalanul mindig érkezni akart.
Az Egy esős nap New Yorkban írója a rájuk érvényes dogmáktól teljes valójukban sohasem látszó emberi viszonyokról beszél őszintén és együttérzőn. Azt hiszem, hogy a filmet azoknak szánja, akik előtt még ott áll az élet, és az ebben az alkotásban elrejtett üzenetekre szomjaznak. Egyelőre nem lehetünk biztosak abban, hogy elfogadhatunk-e bármilyen tanácsot Woody Allentől, de szeretném azt hinni, hogy erre a kérdésre egyszer igenlő választ kapunk. Addig mindössze annyit mondanék, hogy az Egy esős nap New Yorkban egy jól sikerült Woody Allen-film, érdemes rá beülni.
Keresztesi Judit
