Sétáló város, térbeli város, aktív ház – Casa Activa: van, amikor elgondolkodtató dolgokkal találkozik az ember. Ilyen volt legutóbbi kiállításlátogatásom is a budapesti Glassyard Gallery-ben Lakner Antal tárlatán.
A galériába való bejutás: a dohos belvárosi kapualjban az első emeleti lakást hívva a kapucsengőn bizalmas helyzet benyomását keltette, mintha egy barátomhoz érkeznék látogatóba. Az érkezés élménye ráerősített az installációra, amely egy atipikus huszonegyedik századi lakást hivatott imitálni. A lakásban négy helyiség van berendezve: étkező, fürdő, háló és nappali – csak épp a házigazda nincs otthon. Az ötletes konstrukciók önmagukban lekötik az ember figyelmét: láb nélküli asztal, víz nélküli kád, fekhetetlen ágy és egy amorf geometrikus képződmény az ablaktalan „nappaliban” mind arra vár, hogy kipróbáljuk. A jó minőségű anyagok, a gondos megmunkálás, az igényes telepítés és a helyzet játékossága egyszerre üdít és óvatosságra int. Óvatosságra, hiszen érezhetően többről van szó, mint használhatatlan bútorok prototípusairól, amelyek a globális marketing érhálózatán keresztül sorozatgyártásba kerülve elárasztják a világot ezerszer másolt egyediségükkel. Ahogy a kiállítás prospektusa is írja: „A néző (…) szembesülhet (…) a kényelmes életmód-megoldások és a klímaváltozással együtt járó globális krízis következményei közötti ellentmondásokkal”. Erről a kérdésfelvetésről jutottak eszembe az első sorban említett projektek is, amelyek – akár ez a kiállítás – egy nem élhető jövőképet reprezentálnak. Az ember nem alszik jól egy ilyen ágyban, és nem tud megfürödni egy ilyen kádban, de elkerülhetetlen, hogy előbb utóbb a figyelmünk fókuszába kerüljön: miként lehet a környezet minél kisebb megsebzését kiváltva élni.
Érdekes adalék a témához, hogy míg itthon bevett gyakorlat a növekvő lakótér igényeknek való megfelelés, addig sorra folynak ennek az ellenkezőjét célzó nemzetközi pályázatok /pl.: Micro Housing 2019, ahol 32,5 nm-en kell a pályázónak egy 4 fős család részére élhető otthont tervezni/. – Ezek a paraméterek számunkra elképzelhetetlennek hangzanak.
Kérdésként merül fel, hogy „akkor mi lesz?”, „cseresznyemaggal töltött kádban fogunk fürödni húsz év múlva?” – nyilván nem. És lukas asztal fölött sem fog lebegni a poharunk. Nem is az a célja a kiállításnak, hogy határozott választ adjon – de legalább alkalmat biztosít, ha máshol nem is, a kiállítótér csendjében egy kicsit elmerengeni, vagy halk szavú beszélgetésbe elegyedni a témában.
Epilógus – egy kis szubjektív. Számomra a legérdekesebb a kád volt. Rögtön eszembe juttatta a Kripkei problémát, hogy lehet-e számunka „víz” egy olyan entitás, aminek nem H2O az összetétele? A fenti témák kapcsán lehet, hogy meg kell barátkoznunk a gondolattal.
(A képekhez: Érdekes alkotásoknál fontosnak tartom, hogy képről is felmérhetők legyenek az arányok, de mivel nem volt más látogató a kiállításon, egyéb megoldást kellett találnom: levettem a cipőmet és odatettem egy-két kép kedvéért. Ezzel gondoltam egyúttal én is ott leszek a képen – mind átvitt értelemben, mind azzal a sejtelemmel, hogy alámerült a látogató a kádnyi meggymagban, ezért éppen nem látszik – de ott van. Távozóban tudtam meg, hogy a művész most szanált egy fotósorozatot, mert nem voltak rajta emberek és az ő elképzelése szerint ezek az alkotások emberek nélkül nem „működnek”. Így a végére meg is örültem kicsit, egyik másik képen mégiscsak ott van valaki, még ha nem is látszik teljesen.)
Papp Roland Viktor
